homoszexuális;humor;transzvesztita;írók;

Michael Chabon

- Michael Chabon: Fenegyerekek (Részlet)

Grady Tripp professzor élete nem fenékig tejföl: egy közepes főiskolán tanít közepes diákoknak, könyvének írásával nem halad. Sorra érik a csapások: meleg irodalmi ügynöke a városba érkezik egy transzvesztitával; felesége elhagyja; szeretője terhes lesz; legtehetségesebb tanítványa öngyilkossággal kacérkodik. A Fenegyerekek című regényében a szerző az írói lét titkaiba is bepillantást enged, teszi mindezt a tőle megszokott sziporkázó fantáziával és merész humorral. A kötetből film készült Michael Douglas, Frances McDormand és Robert Downey Jr. főszereplésével. A regény a 21. Század Kiadó gondozásában jelenik meg idén tavasszal.

Az első igazi író, akit életemben megismertem, az összes munkáját ­August Van Zorn név alatt jelentette meg. A nagyanyám tulajdonában lévő McClelland Hotelben lakott, a hotel tornyának legfelső szobájában, és angolt tanított a Coxleyn, ezen a jelentéktelen főiskolán, ami a városunkat kettészelő, szintén jelentéktelen Pennsylvania folyó túlsó felén állt. Az igazi neve Albert Vetch volt, a szakterülete pedig Blake, ha jól rémlik; emlékszem, hogy a szobája fakó, szövetutánzatú tapétáján ott díszelgett Blake könyvborítónak készített képe, „Az öregkorú” bekeretezett másolata, egy csapott vállú fa szobainas felett, ami valaha apámé lehetett. Mr. Vetch felesége szanatóriumban élt fent Erie közelében, amióta a kamasz fiaik meghaltak egy szerencsétlen robbanásban pár évvel korábban, és mindig is az volt a benyomásom, hogy Mr. Vetch részben azért ír, hogy legyen pénz a szanatóriumra, és ott tudja tartani. Horrortörténeteket írt, de százával, és sokat ki is adtak előbb-utóbb olyan korabeli magazinok, mint a Weird Tales, a Strange Stories, a Black Tower meg hasonlók. Gótikus stílusban írt, Lovecraft után szabadon, a történetei csendes pennsylvaniai kisvárosokban játszódtak, amelyek balszerencséjükre olyan helyre épültek, amelyet valaha vérszomjas idegen istenek és emberkínzásban jeleskedő irokéz törzsek látogattak – mindezt azonban száraz, ironikus, néha szinte szellemes hangnemben adta elő, melynek visszhangját később felfedeztem John Collier írásaiban. Éjjel írt, töltőtollal, egy hajlított favázú hintaszékben, az ölébe Hudson Bay takarót terített, előtte az asztalon egy üveg whisky állt. Amikor jól ment a munka, az alvó hotel minden zugában hallani lehetett, ahogy hintázik, ahogy eszelősen hintázik, miközben megnevezhetetlen dolgokra áhítozó hőseit eljuttatta borzalmas jutalmukig.

Csakhogy a második világháború utáni években a ponyvahorror iránti kereslet elapadt, a finom fehér borítékok a pompás New York-i címekkel egyre ritkábban jelentek meg a Belleek teatálcán nagyanyám zongoráján; végül pedig már nem jött egy sem. Azt tudom, hogy August Van Zorn megpróbálkozott stílusváltással. A történetek színterét kertvárosokba helyezte át, és nagyobb hangsúlyt fektetett a humorra, így próbálta eladni ezeket a szelíd, vicces írásokat a Collier’snak meg a Saturday Evening Postnak, ám sikertelenül. Aztán egyik hétfő reggel – tizennégy éves voltam, éppen kezdtem értékelni egy ismeretlen, kedves, önutálatban dagonyázó ember munkáit, aki az elmúlt tizenkét évben egy fedél alatt élt velem és a nagyanyámmal – Honoria Vetch belevetette magát a sebes kis folyóba, amelynek medre a szanatórium mellett futott, keresztül a városkánkon, el egész a sárga Alleghenyig. A holttestét sosem találták meg. A következő vasárnap, amikor hazaérünk a templomból, nagyanyám velem küldte fel Mr. Vetch ebédjét. Normális esetben ő ment volna – állandóan megjegyezte, hogy Mr. Vetch is meg én hajlamosak vagyunk rabolni egymás idejét –, de mérges volt rá, amiért nem volt hajlandó eljönni a templomba éppen ezen a napon, holott az élete csupa üres vasárnapból áll. Úgyhogy két csirkés szendvicsről levágta a kenyér héját, és egy tálcára tette egy sószóróval, egy őszibarackkal és egy János király-féle Bibliával, én pedig felvittem Mr. Vetch szobájába, akit ott is találtam a még ringó hintaszékben, egy apró, fekete peremű lyukkal a bal halántékában. Noha az irodalmi öldöklésért odavolt, Albert Vetch – apámmal ellentétben, aki állítólag jókora rumlit csinált – tisztán, minimális vérfolyatással távozott.

Nem azért mondom, hogy Albert ­Vetch volt az első igazi író, akit életemben megismertem, mert egy ideig el tudta adni az írásait magazinoknak, hanem mert ő volt az első, aki az éjfélkórtól szenvedett: a hintaszék, az elmaradhatatlan whiskysüveg, a meredten bámuló szem, ami még nappal is álmatlanságtól vibrált. Sőt, most, hogy igazán belegondolok, ő volt az első – igazi vagy másmilyen – író, aki utamba akadt egy olyan élet során, amibe kicsit túl sok is jutott ennek a megkeseredett, különc fajnak a képviselőiből. Íróként azóta is az ő példáját igyekszem követni. Nagyon remélem, hogy nem csak kitaláltam őt.

August Van Zorn története és történetei jártak a fejemben azon a pénteken is, amikor kimentem a reptérre Crabtree elé. Terry Crabtree érkezése óhatatlanul eszembe juttatta azokat a halál-eufóriás novellákat, mivel hosszú barátságunk tulajdonképpen August Van Zorn ismeretlenségén alapult, azon a nyomorúságos kudarcon, ami részben felmorzsolta annak az embernek a lelkét, akit nagyanyám általában egy törött esernyőhöz hasonlított. Húsz év elteltével a mi barátságunk is egyre inkább Van Zorn valamelyik kisvárosára emlékeztetett: egy olyan építmény, amelyet – teljesen szándékolatlanul – a valóság igen vékony hártyáján emeltek, ami alatt egy irdatlan Micsoda szunnyad, de egyik sárga szemét kinyitva már minket figyel. Három hónappal korábban bejelentették, hogy Crabtree is az idei Szófesztivál vendége lesz – én ügyeskedtem ki a meghívását –, és azalatt az idő alatt, noha számos üzenetet hagyott nekem, csak egyszer beszéltem vele, öt percet, egy februári este, amikor kissé betépve hazaugrottam a főiskola kancellárjának partijáról, hogy nyakkendőt vegyek és siessek a feleségemhez egy másik partira, amit az ő főnöke rendezett aznap este a Shadyside negyedben. Füves cigit szívtam, miközben Crabtree-vel beszéltem, úgy kapaszkodtam a kagylóba, mintha egy szíj volna, én meg egy hatalmas szélcsatorna közepén állnék, a hajam az arcom körül csapkod, a nyakkendőm mögöttem leng. Noha volt egy olyan érzésem, hogy a legrégebbi barátom dühös, tiltakozó hangon beszél hozzám, a szavai elszálltak mellettem, akár a csomagoláshoz használt kunkori faforgács, én meg integettem nekik. Barátságunk történetében az a péntek a kevés alkalom egyike volt, amikor egyáltalán nem vártam, hogy viszontlássam; sőt, rettegtem tőle.

Emlékszem, aznap délután előbb elengedtem a felsős íróműhelycsoportot; a Szófesztiválra hivatkoztam, de ahogy kisorjáztak a teremből, mindenki szegény James Leerre sandított. Összeszedtem a legfrissebb fura novellájának összes tollal javított másolatát és legépelt kritikáját, betömtem az aktatáskámba, és felvettem a kabátomat, aztán amikor indulni akartam, akkor vettem csak észre, hogy a fiú még mindig ott gubbaszt az üres terem végében, a körbeállított székek egyikén. Tudtam, hogy meg kéne vigasztalnom – a csoport szörnyen kemény volt vele –, és láthatóan ezt is várta, de egyrészt sietnem kellett a reptérre, másrészt bosszantott, hogy Jamesnek muszáj állandóan ilyen rohadt különcnek lennie, úgyhogy csak elköszöntem és elindultam az ajtó felé. – Oltsa le a villanyt, kérem – mondta azon a gyenge, fojtott hintőporhangján. Tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis megtettem; és ez remek sírfelirat lenne nekem, pontosabban egy a sok közül, mert nem is sírkövem lesz, hanem egy oszlopemlékművem, mind a négy oldalán telis-tele lesújtó mottókkal, kisbetűvel, szorosan egymás mellett. Otthagytam James Leert egyedül a sötétben, és fél órával korábban értem a reptérre, mint Crabtree gépe, amely időt arra használtam, hogy ültem a kocsiban a reptéri garázsban, és Ahmad Jamalt hallgatva elszívtam egy spanglit, és nem teszek úgy, mintha nem ez lebegett volna a szemem előtt attól a pillanattól, hogy elengedtem a hallgatóimat. Az évek során számos bűnnek behódoltam, köztük a whiskynek, cigarettának és a különféle nem-newtoni drogoknak, a marihuána azonban végig hű társam maradt. A kocsi kesztyűtartójában volt egy cipzáras zacskó, benne egy uncia illatos termés a kaliforniai Humboldt megyéből.

Crabtree egy kis vászontáskával sétált le a gépről, az öltönyzsákját egyik karján átvetve, az oldalán egy magas, vonzó illetővel. Az illetőnek hosszú, göndör, fekete haja volt, csodás vörös köpenyt viselt a fekete ruhához és a tízcentis fekete magas sarkúhoz, és önfeledt örömmel kacagott valamin, amit Crabtree a szája sarkából súgott neki. Első látásra nem néztem nőnek, bár teljesen ki sem zárhattam.

– Tripp – jött oda hozzám Crabtree, szabad karját kinyújtva. Majd mindkét karral átölelt, és én a kelleténél egy-két pillanattal tovább szorítottam magamhoz, a bordái tapintásából igyekeztem megállapítani, hogy még mindig szeret-e. – Jó, hogy látlak. Hogy vagy?

Elengedtem és hátraléptem. Az arcán a szokásos megvető Crabtree-kifejezést láttam, a szeme fényes és kemény volt, de úgy véltem, nem mérges rám. Ahogy idősödött, hosszabbra hagyta a haját, nem a kezdődő kopaszság ellensúlyozására, mint azt a sok divatos negyvenes férfi teszi, nem, őt tisztább, vitathatatlan hiúság vezérelte: nagyon szép haja volt, sűrű és gesztenyebarna, makulátlan függönyként omlott a vállára. Jó szabású, barnásszürke, öves esőköpenyt viselt, alatta elegáns öltönyt – olasz darab olyan fémes selyemből, ami zöld, akár az egydolláros háta –, fonott mintás bőr papucscipőt zokni nélkül, és kerek iskolásszemüveget, amit még sosem láttam rajta.

– Remekül nézel ki – mondtam.

                                                                                                          Pék Zoltán fordítása

Michael Chabon (1963) Pulitzer-díjas amerikai író. Fő műve, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai 2000-ben jelent meg, mely az Entertainment Weekly szerint a 2000-es évtized 10 legjobb könyvének egyike. Másik magyarul is megjelent műve, a többszörösen díjazott Ragyog a hold egy öreg ember vallomása a halálos ágyáról. A Ragyog a hold egyfajta rajongói szerelmeslevél Thomas Pynchon Súlyszivárványához, nevezhető akár fan fictionnek is a szerző szerint.