A kerek dombormű készítője nem cifrázta a témát: az elszántnak tűnő, bajuszos férfiarc alá odaírta a nevet, „dr. Szelényi Lajos”, és ezzel készen is volt az emlék. A tábla a pesti Bajcsy-Zsilinszky út 54. kapuja fölé került: aki tudja, tudja, aki nem, az nem alapon hirdeti azóta is dr. Szelényi dicsőségét. Amiből 1988-ra, amikor a Budapesti Városvédő Egyesület önkéntese leírta a házat, nagyjából annyi maradt, hogy az épület az ő tulajdona volt, és „a lakbéreket árvaházak javára utalták át jótékonysági célból”.
Beszédes véletlen, hogy dr. Szelényi akkor éppen száz éve volt halott. Stessel Lajos néven született 1794-ben Kismartonban, édesapja Esterházy Miklós herceg pénztárának kezelője, édesanyja pedig Sopron vármegye főorvosának a lánya volt. A párnak tizenhárom gyereke született, közülük Lajos volt a legidősebb. Bécsben járt egyetemre, némi jogászkodás után kötött ki az orvostudomány mellett, abban viszont nagy hírnévre tett szert: Bécs és Kismarton mellett Nagycenken, a Széchenyi családnál is praktizált.
Röpke házassága válással ért véget, s ki tudja, talán épp e csalódás faragott belőle megrögzött jótékonykodót. Támogatta a Bécsben tanuló magyar diákokat, ágyalapítványt tett a szegény bécsi magyarok javára, érmeritkaságokkal gazdagította az alakuló Nemzeti Múzeum gyűjteményét, majd 1842-ben Pestre szállíttatta 2500 kötetnyi szakkönyvét, és ezzel lerakta a magyar orvosi egyesület könyvtárának alapjait.
Így aztán a jósága lett a veszte is. A szabadságharc után minden erejével támogatta az emigráns magyarokat, többeknek segített külföldre szökni. Végül – legalábbis így írta évtizedekkel később a Fővárosi Lapok – őt kérték meg, hogy a menekülő Kossuthnak gyűjtött ötszáz aranyat juttassa célba. Ami a korabeli szóbeszéd szerint már sok volt a bécsi titkosrendőrségnek, és a jó doktort ezen a ponton lefogatták.
Hogy mennyi időt töltött a kufsteini várbörtönben, hónapokat vagy éveket, azt ma már lehetetlen eldönteni. De az tény, hogy az ötvenes évek közepén Stessel doktor otthagyta Bécset, és Pesten telepedett le. A Lipótváros főutcáján, nagyjából félúton az indóház és a – még nagyon sokáig – készülő lipótvárosi plébániatemplom között, a Váci út 54. alatt építtette fel az első házát. Egyemeletes volt, késő-klasszicista stílű, mögötte hosszú telek nyúlt az Újépület felé.
Dr. Stessel Lajos hatvanéves volt ekkor. Talán a császárváros után unalmasnak találta a poros Pestet, talán tényleg elege lett a városi életből és nyugalmat keresett: mindenesetre „élete alkonyán” vett egy majd’ 400 holdas birtokot Tápiószelén, s a következő harmincöt évben ott élt. Művelte a kertjét, gyakorolt a hegedűn – állítólag még Haydn tanította meg az alapokra -, s ha kedve tartotta, felutazott Pestre.
Volt neki hová, hiszen a nyolcvanas évekre már két hatalmas pesti bérház volt a tulajdonában. 1885-ben kapott építési engedélyt a lipótvárosi épület megnagyobbítására: két emeletet húztak rá, és hozzábiggyesztettek egy komplett körgangos hátsó fertályt is. A frissen kijelölt Nagykörút mentén, a nemrég elkészült Népszínház oldalában pedig 1884-ben megépítették a Szelényi-udvart – későbbi nevén EMKE-házat. Ekkortól a színházjeggyel sem lehetett gondja a doktornak, mert még az ünnepelt Blaha Lujza is az ő bérházában lakott.
Hogy mi vitte rá a közel kilencven esztendős Stessel Lajost a névmagyarosításra, az nem maradt fenn. De tény, hogy a nyolcvanas évek elején már Szelényi néven szerepel a lapok gyér híreiben és a Pest megyei virilisek jegyzékében is. És ezen a néven írta meg három példányban, hat tanúval hitelesítve a végakaratát, amelyben a lehető legvilágosabban arról rendelkezett: a birtokból, a bérházakból és rengeteg értékpapírból álló, roppant vagyonát az utolsó fillérig jótékonyságra kell használni. A tápiószelei földeket az Országos Magyar Gazdasági Egyesületre hagyta, hogy mintagazdaságot és iskolát hozzanak létre rajta; ötezer forintot különített el az Akadémiának, a többi vagyont pedig Trefort miniszterre bízta, hogy a legméltóbb célokat támogassa belőle.
Igen, jól sejtik: Magyarország nem az a hely, ahol egy ilyen végrendeletnek minden kalamajka nélkül érvényt lehet szerezni. Szegény Szelényi Lajos halálában vált igazán híressé, mégpedig azon sajnálatos körülmény folytán, hogy 1888. április 25-én bekövetkezett elhunytát követően mintegy 400 ember pontosan 19 éven át perelte a végakaratát. A felszólamlók egy részét temérdek testvérének leszármazottai tették ki, a másik csoport pedig a Stessel, Stössel, Stössl nevű polgárok közül került, akik a fejükbe vették: Szelényi nagyapja a surányi rabbi volt, s mivel a vagyon a rabbitól eredt, az maradéktalanul őket illeti.
A per stációiról pár évente hírt adó sajtó hű képet festett arról, miféle alaknak tűnt fel a jó doktor a végtelen számú tanúvallomásban. Bolondnak, zsugorinak, rongyokban járónak, a reménytelen szerelem rögeszmés áldozatának egyfelől; szépasszonyok léha széptevőjének, Pestről táviratilag francia pezsgőt és fácánsültet rendelőnek, lélektelen részvényszelvény-vagdosónak másfelől. A sok visszaemlékezés között csak nagy ritkán bukkant fel az a férfiú, aki Kismartonból hívta el a hercegi főkertészt, hogy angolkertet telepítsen neki, és aki tízezer-számra ültette a gyümölcsfákat, a napot pedig 13 külföldi újság átböngészésével kezdte, de még inasának is rendelt három magyar nyelvűt, hadd művelje magát.
1907-ben aztán végre lezárult a per, és az addig is szépen gyarapodó vagyont végre arra lehetett használni, amire gyűjtője szánta. Kaptak belőle az árvák, a betegek, a vakok, a tudósok, a zenészek és az írók. De jutott még a valódi Stessel rokonoknak is: húsz éven át minden esztendőben meghirdettek számukra egy továbbtanulási ösztöndíjpályázatot, amit a harmincas évektől egy ágyalapítványi pályázat váltott fel a debreceni Auguszta szanatóriumban. Csak a tangazdasági iskola ügye nem haladt: a pereskedés alatt leromlott a kert, az OMGE végül haszonbérbe adta a birtokot.
A Szelényi alapítvány vagyona 1935-ben 1,4 millió pengőt tett ki, a bevételek pontosan fedezték a kiadásokat. Ez volt a helyzet még 1948-ban is, amikor a vagyon majd’ 1,9 millió forint ért, és a 368 ezer forintnyi ingatlanjövedelemből nemcsak a támogatásokra, segélyekre, életjáradékokra futotta, hanem arra is, hogy helyreállítsák a Bajcsy-Zsilinszky úti ház lebombázott utcai szárnyát. Ennek köszönhető a modern és a szocreál határán fogant homlokzat, amely mögött ott van a régi Szelényi-ház.
Annak azonban semmilyen adattárban nincs nyoma, ki és mikor készítette a kapu feletti domborművet az alapítóról. Meglehet, Szelényi Ernő nyugalmazott ezredesnek, az alapítvány gondnokának volt ez az utolsó gesztusa – akkor, amikor Rákosiék egyetlen mozdulattal a jótékony doktor teljes örökségét államosították.
