Előfizetés

Nyitás, kérdőjelekkel

Sokan kifejezték már értetlenségüket az Orbán-kabinet felelőtlensége miatt, amiért a vendéglátóhelyek részleges nyitása mellett döntött nemrégiben. Nem csupán szakemberek tartanak a járvány egy negyedik hullámától. Furcsamód a kocsmai teraszokon nyüzsgő polgártársainkat is váratlanul érte az ominózus kormányzati rendelkezés. Pláne, hogy miközben a miniszterelnök a beoltottak számára hivatkozva elengedi a gyeplőt, a vírus új mutánsainak megjelenésével indokolja a különleges jogrend további fenntartására vonatkozó terveit. Fanatizált híveit persze eddig sem zavarták az ellentmondások Orbán Viktor szavai és tettei között. A Fidesz szavazótáborának kemény magja könnyedén túllép például azon, hogy idehaza bőszen bolsevistázó vezére éppen a pekingi kommunista rezsim európai hídfőállását készül megteremteni a sanghaji Fudan Egyetem budapesti kampuszának létrehozása révén. De töretlen a kormányfő népszerűsége a körükben annak dacára is, hogy a templomokban rendszeresen erkölcsről papoló Orbán időnként köztörvényes bűnözők segítségét veszi igénybe – gondoljunk csak a Népszabadságot kivégző osztrák szélhámosra, vagy a negyedik alkotmánymódosítás elleni tiltakozás letörésében résztvevő, elítélt gyilkosra! Orbán Viktor legfőbb gondja pontosan az, hogy a közvélemény-kutatások eredményeiből ítélve jóformán csak a szóban forgó megszállottak tartanak ki mellette, nem számítva persze azokat, akik egzisztenciálisan érdekeltek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fennmaradásában. Az orbáni garnitúra hiába lopott el minden mozdíthatót az elmúlt bő egy évtizedben, gazdasági hatalmát átmentendő a következő érára. És hasztalan betonozta be saját embereit Orbán a fékek és ellensúlyok szerepét betölteni hivatott intézményekbe. Máris ellenzéki jogászok keresik a módját annak, hogyan tehetők semmissé a jogszerűvé tett törvénytelenségek, nem riadva vissza a vagyonelkobzásoktól, felelősségre vonásoktól, sőt: egy újabb alkotmányozástól sem. Hogy alapjaiban változott meg a közhangulat hazánkban, érzékelik az Európai Unió tisztségviselői is. A hazai kormánypártok támogatottságának zuhanását látva a brüsszeli bürokraták ugyancsak hangnemet váltottak az Orbán-kabinettel szemben. Sokan vagyunk, de nem elegen – jelentette ki hívei előtt a bukásra álló Orbán Viktor 2002-ben, az akkor még kétfordulós törvényhozási választások félidejében. El kell ismernünk, a miniszterelnök most összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van, mint akkor. Gazdasági-szellemi holdudvara kiépült; opponensének nehéz dolga lesz, ha kormányra kerül. Orbán mégis szorong egy lehetséges számonkéréstől. A teljhatalom birtokában végbevitt, tizenkét évnyi szisztematikus károkozást követően esélye sincs rá, hogy a voksolásig hátralévő néhány hónap alatt érdemben növelje támogatottságát. A járvány miatti korlátozások hirtelen feloldása lehet a kormányfő részéről egy kétségbeesett kísérlet népszerűségének növelésére. Vagy Orbán Viktor tudatosan kockáztat egy negyedik hullámot, amire hivatkozva elhalaszthatná a választást? Erre a szcenárióra gondolni se merek. 

Orbánnak nem kell

Orbán Viktor úgy döntött, hogy Magyarországnak nem kell az uniós helyreállítási alapból járó mintegy 3400 milliárd forintos hitel – mert az növeli az államadósságot. Kétségtelenül igaza van a miniszterelnöknek, ezzel nehéz vitatkozni. Az Unió a hitelt nulla százalékos kamattal tudja majd felvenni – vagyis a kölcsön egy fillérjébe sem kerülne a magyar államnak. (Ugyanis az EU ennyivel jobb adósnak számít, mint Magyarország, amely csak három százalék körüli kamattal jut hitelhez.) Vagyis ha olyan projektekbe fektetné a támogatást a kormány, amelyek megtérülnek – a tőke visszafizetésével sem lennének gondok. De nem, nekik nem kell a nulla százalékos hitel, mert abból nehéz kikanyarítani az alkotmányos költséget. Igaz, nem olyan finnyás a Fidesz vezére, ha baromi drága orosz hitelt kellett felvenni – 3600 milliárd forint értékben, hogy Mészáros Lőrinc építhesse Paks 2-t. Sőt akkor sem aggódtak az államadósság növekedése miatt, amikor a kínai kommunista párttal kellett üzletelni annak érdekében, hogy Mészáros Lőrinc építhesse a Budapest-Belgrád vasutat. És persze itt van a kínai egyetemi hitel is. Tavaly 7000 milliárddal adósítottak el az államot Orbánnék, az idén újabb 3500 milliárddal nő az államadósság – lehet, hogy tényleg most lett ebből elegük. Abban igazuk van, hogy az olcsó pénz ópiumáról le kell szoktatni a magyar gazdaságot – ebbe rokkant majdnem bele az ország 2008-ban. De lehet, hogy másfajta értékválasztásról van itt szó: a miniszterelnök még korábban arról beszélt, hogy azért nem akarnak a közös hitelből részesedni, mert az szorosabb pénzügyi integrációval jár. Az EU felveszi a hitelt, annak visszafizetését Brüsszel garantálja, ám ha valamelyik tagállam megszorul, akkor lehet, hogy helyette másnak is fizetnie kell. Nehogy már mi fizessünk a pirézek helyett! – érvelt Orbán az állami rádióban fél évvel ezelőtt. Az persze meg sem fordult sem a miniszterelnök, sem a mikrofonállvány fejében, hogy fordítva ez a függőség már nem olyan zavaró. Csak fizessenek az olasz, a francia és a német adófizetők, hogy roboghasson a kisvasút Felcsútig, de ha sokat pofáznak, akkor Bicskéig. Hiteltől függetlenül világos, hogy miről szól Orbán értékválasztása: nemet mond mindenre, ami az EU; a demokráciára, a jogegyenlőségre, a szolidaritásra. Ehelyett az orosz, a kínai diktátort választja. A magyar polgároknak is van egy értékválasztásuk, és ez nem esik egybe Orbánéval: az Eurobarometer felmérése szerint a magyarok 59 százaléka bízik az uniós intézményekben, ez pont 10 szálékponttal magasabb az uniós átlagnál. A képlet egyszerű: van egy ország, amely bízik az EU-ban, a szövetségnek tagja akar lenni, és még szolidaritást is vállalna más tagországok polgáraival – például, ha területükön orosz kormányügynökök terrorcselekményt hajtanak végre. És van az országnak egy olyan miniszterelnöke, akinek mindez nem kell, aki számára az EU nem érték, csak egy pénzeszsák. Ezt az ellentmondást mihamarabb fel kell oldani, mert már a fél ország ráment.  

Vörös vonalak

A Kreml megint hisztikélt kicsit, kitiltotta az Európai Bizottság alelnökét, Vera Jourovát, az Európai Parlament elnökét, David Sassolit, pár baltikumi nyelvészt, svéd tudóst meg a német főügyészt. Nem szeretnénk a Nyugat helyében lenni, de szerencsére nem is vagyunk, mert Szijjártó Péter minden orosztudását összeszedve csöndben maradt, és nem hívta be Putyin itteni nagykövetét, hogy hazaküldje, mondjuk, a katonai attasé helyettesét vagy legalább a GRU Bajza utcai kertészét. A dolog úgy néz ki, hogy Putyin szerint az orosz ügynökök nyugodtan gyilkolhatnak és robbantgathatnak Európában, de az Európai Unió nem hozhat emiatt szankciókat, mert akkor „oroszellenes hisztériát kelt”. Az oroszellenes hisztéria persze csillapítható lenne, ha Moszkva nem fenyegetné szomszédait és lemondana a Szovjetunió (jobban mondva a cári orosz birodalom) újjászervezéséről. Ebben főként az gátolja, hogy a mai napig ez a legfontosabb államszervező eszméje. A cél még mindig és már megint nem a saját polgárainak biztosított minél jobb életminőség, hanem „a régi dicsőség” visszaszerzése. A Kreml ennek keretében  a második világháborús hősök nyakába visszaülteti Sztálint, az első mesterséges hold és Gagarin űrrepülésének fantasztikus teljesítményét pedig egyszerű marketingfogássá fokozza le (lásd Szputnyik V). Oroszország baja persze maradna az oroszoké, ha Putyin csak otthon, a négy fal között diktátorkodna. De mivel nem így van, az Európai Unió és az Egyesült Államok kénytelen felvenni a kesztyűt. Putyin a minap „vörös vonalról” beszélt, amelyeket nem tanácsol a Nyugatnak átlépni, mert akkor irgum-burgum lesz. Azt, hogy ez hol húzódik, nem pontosította, mert tisztában van vele, hogy ebben a partiban neki vannak a gyengébb kártyái. Ha megmondja, hol van türelmének "végső" határa, akkor annak megsértése esetén kénytelen lenne olyat lépni, amit maga se akar. A Nyugat viszont jól teszi, hogy világosan közli, hol fut az ő „vörös vonala”: Ukrajna keleti határán és Navalnij EKG-ja mentén.