Sorsforduló előtt áll a vidék

Harsogó elmerültségben olvastam ma egy könyvet, s egy órai olvasás után azon kaptam magam, hogy ég az arcom. Egyre jobban, ahogy a könyvbe beljebb hatoltam: a szégyen érzett az arcomon. A szégyen az egész magyar életért, hogy ez lehetséges, és a szégyen, hogy én életemben valami mást is csináltam, mint ezt a lehetetlenséget kutattam s gyógyítottam volna - Móricz Zsigmond ezekkel a gondolatokkal fogalmazta meg a felindultságát, amikor beszámolt arról a döbbenetes olvasmány élményéről, amelyet Féja Géza Viharsarok című könyve keltett benne.

A nincstelenségből fakadó nyomor, a korai halálozás, az egyke, a sokasodó szekták, a kivándorlás, az önpusztítás különféle formái mind a sorsára hagyott vidék haláltáncának rettenetes képei, amelyek ma is katartikus élményt jelentenek az olvasónak.

Az Idő halad. A Történelem hatalmas változásokat hozott, és a társadalom felszínén óriási hullámokat vetnek az események. Látszólag minden átalakult. Ám a viharok elültével a mélységet is látó tekintet előtt újra felsejlik a múlt. A díszlet más, de a sors ugyanaz, mint egy évszázaddal ezelőtt.

A rendszerváltással „nem történt semmi különös. Mindenki visszakerült oda, ahová tartozik. Eltűnik a felszín politikai hordaléka, és újra úgy látjuk a valóságos világot, ahogy az örökké is létezett.” Ez az évszázadokat átfogó helyzetértékelés egy éles szemű ügyvédtől származik, de a beszélgetésben részt vevő idősebb parasztemberek egyikéből is kitört a keserűség. „Ezt a világot már nem lehet megváltoztatni. Bármit próbáltak vele, mégsem sikerült. El kell innen menni annak, aki emberként akar élni.” Keserves szavak, az itteni közhangulat kifejeződése. Magukra maradt öregek, elhagyott családok, pusztuló porták a bizonyítékai, hogy évtizedek óta egyre többen gondolkodnak úgy, hogy „a mi kínunk senkit sem érdekel”.

„A modern ipari társadalom fejlődése leértékelte és kizsákmányolta a vidék erőforrásait. Mára már helyrehozhatatlan változások mentek végbe egyes térségek társadalmában.” A tudományos megállapítás az elhagyott vidékek halálos diagnózisa. Az elmúlt évtizedek történései nyomán a falvak egyre gyorsuló ütemben haladnak a fennmaradásukat veszélyeztető gazdasági-társadalmi és lelki állapotok felé. Az örvénylő változások között az itt élők másoktól remélik sorsuk jobbra fordulását – ám ez a túlélésre épülő magatartás csak súlyosbítja a helyzetet. Sorsforduló előtt áll a vidék, a megmaradt falusi-paraszti népesség. Gondjainak megoldása és az ott élőknek (az ország csaknem egyharmadának) a kiépülő modern társadalomba való integrálása az egyik próbaköve a magyar gazdaság és társadalom újra napirendre került demokratikus átalakításának, a nemzet újjáélesztésének, mert az elmaradott térségek válsága nem csak az ott élők gondja.

„A vidék, a falu a társadalom szövedékének egyik alapja, a hagyományok, a nemzeti identitás őrzője és továbbadója. Fenntartása azért nem csupán gazdasági kérdés, hanem fontos nemzeti ügy.”

Az idézet az Európai Unió egyik vidékfejlesztési dokumentumából származik, és a fontosságát az adja, hogy kiemeli a város és a falu összetartozásának történelmi szempontjait. Lefordítva a mi viszonyainkra: a vidék pusztulása – nemzetpusztítás.

Az elmúlt évtizedben korábban elképzelhetetlen összegű támogatások kerültek a vidéki térségekbe is, ám mára már nyilvánvaló, hogy azok elsősorban a politika kegyeltjei és az egymással is küzdő helyi érdekcsoportok zsákmányaivá lettek. A termelő beruházások legfeljebb néhány modernizációs szigetet teremtettek, a pénzek nagy része olyan látványos faluszépítésekre ment el, amelyek nem javították az itt élők egyéni életminőségét. Olyan ez, mint a rákos beteg kifestése, hogy ne látszódjon a belsejében pusztító kór – értelmezte egy hozzáértő.

Adatok sora tanúskodik a visszafordíthatatlanná vált társadalmi erózióról, a vergődő kisbirtokról, a nagyüzemek szétverése után munkanélkülivé váló, máról-holnapra élő nincstelenek világáról, a társadalom perifériáján élő cigányság szenvedéseiről, az egyre kiterjedtebb bűnözésről, a mentális és tudati leépülésről. Az értelmiség elvándorlása arra is utal, hogy a magára hagyott világban már szétesőben van a „felül lévők” társadalma is.

„Minden tönkrement és megnyomorítottá vált, ami a lelkekben szép, jó és igaz volt. A kiszolgáltatott emberek világában más értelmet kap az erkölcs és a tisztesség. Minden alárendelődik a túlélés vágyának” - mondta keserűen egy református lelkész egy választást megelőző csomagosztás idején.

Van-e valamilyen megoldás arra, hogy az elsorvadó vidék újra megtartó szülőföld lehessen?! A társadalom szintjén még bűntudatunk sincs. Szemünk és agyunk már hozzászokott a legkeservesebb tények tudomásul vételéhez, nyoma sincs a korábban egyszer-egyszer tettekké váló lelki együttérzésnek.

Lehetséges, hogy már csak pártok vannak, de nincs nemzet?! Vagy csak az ő szintjükön nem jelennek meg a pusztuló magyar világ gondjai?!

Ez az önpusztító világ mindig elveszíti az egymást követő generációk legjobbjait. Megtagadják saját felemelkedett gyermekei is, hiszen az, aki ezt a keresztet felveszi, menthetetlenül elbukik. Nem is a külső világ roppantja össze – saját vérei azok, akik irigységből, félelemből vagy tudatlanságból a mélybe taszítják.

Ha nem születhet itt megváltó, „… legyen végre itt egy jó keresztapa. Olyan, aki legalább nagyobb darab kenyeret tud adni. Mindegy, hogy ki lesz az…” Féja írta az akkori magyar parlamentről: „Szóparipák szárnyalnak Toldi Miklósokkal a hátukon. Szabadságról, nemzetről beszélnek. A Szegénység pedig a ház előtt ül és a Semmibe néz…”