Az ősember

Hajléktalanoknak, koldusoknak is megvan a maguk egyénisége. A térdeplő koldus például komor arccal, némán térdel kispárnáján. Nem kér. Ha kap, alig érzékelhető, ahogy megköszöni. A féllábú viszont derűs, beszédes. Falába lecsatolva mellette, a falnak támasztva. Ha átfázik vagy elgémberedik, felcsatolja, és ácsorog egy kicsit, elszív egy cigarettát. A furulyás leggyakrabban az Örömódát játssza, amit kap, hangosan megköszöni. Egyszer elbeszélgettem vele. Érdekli a történelem, izgatja Sztálin alakja. Naponta feljegyzi a gondolatait és ami történt vele. Az egyik férfi télen is papucsban koldul. A műanyag papucson belül vastag zokni próbál dacolni a hideggel. Lába beteg, erősen sántít. Egy idős asszony „újságot” árul. A/4-es lapon kézírással vers, szöveg. A legérdekesebb (ami nem azonos a legrokonszenvesebbel) alighanem az az alak, akit ősembernek is neveznek.

Is, mert az egyik bolt pénztárosa szerint ők Oszama Bin Ladennek hívják. Testes alak, nagy szakáll, hosszú haj. Ha kabátja fel- és nadrágja lejjebb csúszik, kilátszik egy darab a fenekéből. Valószínűtlenül kis területen éli az éltét. Korábban egy bolt előtt, a kirakat párkányán ücsörgött, jobbra-balra egy-egy nagy táskában a holmija. Hónapszám ugyanott, ugyanúgy lehetett látni. Aztán átköltözött a piac mellé. Küllemével ellentétben fogyasztási szokásai igényesek. A legtöbb hajléktalan kannás bort iszik – valószínűleg ez az ital adja egységnyi pénzért a legtöbb alkoholt. És talán a bor tartósabban melegít, mint más italok. Az ősember viszont sört vagy rövidet vásárol. Dobozos sört, pedig az üveges ugyanabból a márkából olcsóbb. Finom, barna, vékony és hosszú cigarettát szív, aligha a legolcsóbbat. Egyszer megkért, nem vennék-e neki egy kávét – adta a pénzt. Mondta, milyen fajtát, hány cukorral. Őt nem engedik be.

A pékségben megvettem a kávéját. Beszédbe elegyedve az alkalmazottal, megtudtam, a tulajdonos kitiltotta boltjából. az igazoltató rendőr tegezi. Az ABC-ben minden mozdulatát figyelik. Ez őt láthatóan nem zavarja. Egyik kezében a sör, másikban az aprópénz, mindkettőt eltartja magától. Erős szaga van, messziről is érezhető. Tartsa a két méter távolságot! – szól rá a pénztáros –, bár olyan messziről is büdös, teszi hozzá. Egyszer le kellene mosni slaggal - mondja a másik eladó. Hypo sem ártana – kontráz a harmadik. Ezeket a megjegyzéseket ő is hallja. Nem válaszol. Csoszog, kimegy. Szalad is a pénztáros az ajtóhoz a fertőtlenítővel.

Elgondolkodik az ember. Nem lehet mindenkit szeretni. A kereszténység elvárása szerint persze kellene. Még az ellenségeinket is. Nemesveretű és teljesíthetetlen erkölcsi parancs. Tisztelni sem lehet mindenkit. Ki tudja, talán még az is megbocsátható, ha némi megvetést, lenézést éreznek az emberek azok iránt, akik szerintük semmirekellők. (Jómagam kerülni igyekszem ezeket az érzelmeket).

De mégis, van valami, ami talán mindenkinek járna. Az emberi méltóság tisztelete. Ennyi talán ennek az ősembernek is kijárna. De pénztárost, pékség-tulajdonost, rendőrt kinek kellene erre megtanítania?