Rodolfo 110

Rodolfo, aki néhány nap múlva lenne 110 éves, végtelenül becsületes csaló volt. Nem misztifikálta a bűvészetét, nem akarta, hogy földöntúli képességűnek, rejtélyes mágusnak tűnjön. Nem élt az ezotéria lehetőségével, nem ködösítette a mesterségét. Szavajárása volt, hogy „Vigyázat csalok!”, „Csak a kezemet figyeljék, csalok!”. És figyeltük kiguvadt szemekkel, mégsem vettük észre, hogyan trükközik. Manapság rengetegen csalnak, hazudnak, s eszük ágában sincs erre felhívni a figyelmet, ennek dacára sokan lelepleződnek, mert gyakran balfék módjára csinálják. Rodolfo viszont vérprofi volt.

Az általános iskola alsó tagozatába jártam, amikor apu elvitt a Parlamentbe, karácsonyfa ünnepségre, amin ő is fellépett. Amikor jelentkezni kellett, ki akar hozzá felmenni a pódiumra, a kis kezem ötszörösére nyúlt a mohó igyekezettől. Nyilván majd kiugrottam a bőrömből, hiszen addigra már több bűvészdobozának boldog tulajdonosa voltam, ahogy rengeteg gyerek. Szegény családtagjaimat, rokonságunkat igyekeztem elkápráztatni, azokból szerzett büszke tudományommal.

Tán észrevehette felé való túlzó nyújtózkodásomat, mert kihívott. Pénzérméket húzott elő a fülemből, az orromból, a számból, akkor még dús hajamból, és ezeket pezsgős vödörbe ejtette bele úgy, hogy szépen csengő hangon koppantak. Közben egyfolytában, meglehetősen jó svádával dumált, valószínűleg a szellemes, a közönséget gyakran megnevettető szövegével vonta el a figyelmünket arról, amit nem lett volna jó, ha látunk. Végtelenül kedves, sőt mi több, szeretetteljes volt, egy pillanatig sem éreztem, hogy megaláz, vagy, hogy rajtam röhögnek, nem éreztem azt, hogy kihasznál. Miközben felnéztem rá, csodáltam, tényleg partnerének tekintett erre a röpke időre.

A világ legtermészetesebb módján, kapásból megtalálta a hangot a gyerekekkel és a felnőttekkel egyaránt. Manapság is viszonylag ritka a beszélő bűvész, pláne az olyan, mint ő, aki nem előre bebiflázott szöveget mondott, hanem verbálisan is remekül rögtönzött. És hozzá ott volt a legendás, választékos eleganciája. Nem állítom, hogy pont úgy nézett ki a színpadon, a porondon, mint a jól szituált polgár, mert voltak színes, fényes zakói, amik azért fellépőruháknak számítanak. De az összbenyomás mégis mindig az volt, hogy egy finom, kulturált férfi, aki hihetetlen felkészültséggel, tévedhetetlen ízléssel, briliánsan szórakoztatja a publikumot. Azt lehetett róla gondolni, hogy jó házból származó úri fiú, akit angolkisasszonyok neveltek. De éppen ellenkezőleg. A Nagy Fuvaros utcában, szoba-konyhás lakásban élt a szüleivel, testvéreivel. Az, hogyan lett bűvész, mesébe illő. Strandoltak a haverjaival a Duna parton. Egy ember fuldokolni kezdett a vízben. Habozás nélkül utána ugrott, és kihúzta. A férfi kínai gyöngyárus volt. Hálából megtanított neki két bűvésztrükköt. Másnap a Mátyás téren már ezekkel szórakoztatta a fiúkat. Arra sétált egy igencsak jól öltözött úr, aki felfigyelt a fölöttébb ügyes srácra, és egyáltalán nem akarta elhinni, hogy ezeket a trükköket csak előző nap tanulta. Ódry Zuárdnak hívták, a híres színész, Ódry Árpád bátyja volt. Amúgy amatőr bűvész, aki lelkesen tanítani kezdi. És innentől nincs megállás. Civil nevén Gács Rezső, hamar túlszárnyalja a mesterét, és Rodolfóként, elképesztően szívós munkával, napi 8-10 órás gyakorlással, zseniális bűvésszé válik.

Cirka 5000 trükköt tudott, és ezeket ráadásul alkotó módon még variálta is. Megszállott volt. A munkájába szerelmes. Nem csupán színpadon szerepelt. Cigányzenészek szokták mondani akár világhírű muzsikusokra, hogy asztalnál meghalnának. Hát ő nem halt meg asztalnál! Minimum egy pakli kártya mindig volt nála, és azzal is tudott izgalmas kunsztokat. Olykor más kellékeket is magával vitt, például a törzshelyére, a Luxor Kávéházba, és szórakoztatta a meglehetősen illusztris baráti társaságot. Közben diskurált, anekdotázott, többen állítják, hogy kitűnő társasági ember is volt. Amit asztalnál csinált, az az úgynevezett mikromágia. Ez igazi kézügyességet, jókora magabiztosságot igényel, hiszen akár karnyújtásnyira sincs a nézőitől, és így sem szabad lelepleződnie. Horváth Ádám rendező, amikor a vele sorozatban készült tévéműsorokat kezdte csinálni, először megkérdezte tőle, hogy adhat-e közeli felvételeket a kezéről. Ő a világ legtermészetesebb módján rávágta, hogy persze, miért is ne lehetnének a kezei premier plánban.

Ez is mutatja precizitását, odaadását. Azt, hogy mindent a végletekig, a lehető legbiztonságosabban kidolgozott. Nem azok közé a meglehetősen elszaporodott bűvészek közé tartozott, akik főleg nők ládákban való eltüntetéséből, elfűrészeléséből, majd összeillesztésükből élnek. Ez csupán technika, bármelyikünk meg tudná csinálni, ha megmutatnák a forszát, legfeljebb az előadásmóddal, a ládák kinézetével, a jelmezekkel lehet variálni. De egy ilyen attrakcióban nincs az az elképesztő munka, fantázia, pokoli gyakorlásmennyiség, amivel Rodolfo felépítette magát.

Amikor olykor reklamálok a kismilliomodik ládás szám miatt, amiket már unok, és kiütést kapok tőlük, gyakran azt a választ kapom, hogy a cirkuszok hatalmas légterében leginkább ezek a gazdag kiállítású, villódzó fényekkel megvilágított, illuzionista mutatványok élnek meg. Csakhogy én többször ott voltam a Fővárosi Nagycirkuszban, amikor Rodolfo könnyedén betöltötte a teret. És bizony – fura ezt egy bűvészről mondani –, minden hókuszpókusz nélkül. Nem volt szüksége füstködre, vibráló fényekre, csinos nőkből álló asszisztenciára, bevaduló zenére. Elég volt ő egy szál magában is, a mérhetetlen tudásával, karizmatikus egyéniségével, humorával. Egyik fő mutatványa a színpadi lopás volt. Az orrunk előtt csórta el úgy a kör alakú manézsban nézőtársaink nyakkendőjét, óráját, pénztárcáját, nadrágtartóját és egyéb tárgyait, hogy egyik oldalon sem kiáltottak föl, hogy éppen most hajtja végre mulatságos tolvajlását. Ehhez kellett a jó beszélőke. Szerintem nem sértő, ha úgy fogalmazok, a közönség, és éppen aktuális „áldozata” hasába is lyukat beszélt. Amikor a szövegelésével lekötött bennünket, elcsente amit akart. Persze mindent, nekünk is felmutatva, visszaadott. Ettől azonban még senki nem érezhette magát biztonságban, mert akár ugyanattól a nézőtől, ha úgy támadt kedve, másodszor, harmadszor is eltulajdonította ugyanazt, az illető legnagyobb ámulatára.

Szabadon improvizált, mint egy dzsesszzenész, akinek kisujjában van a szakma. Neki aztán igazán kisujjában volt, művészi szinten művelte. A legnagyobbak közé tartozott.