Elhamvad Trump békéje

Az izraeli politika jobbra tolódása minden eddiginél határozottabb - vagy más olvasatokban agresszívebb - érdekérvényesítést eredményezett, legyen szó akár a nemzetközi jog szerint illegális telepek létesítéséről, akár a tüntetéseken vagy épp erőszakos zavargásokon résztvevő palesztinok elleni erőteljes fellépésről.

Ennek következtében egyre több kritikus hang jelent meg Izraellel szemben, főként az angolszász országok baloldali politikusai részéről. A nemzetközi és közel-keleti széljárás másrészről viszont kifejezetten kedvezett az izraeli jobboldalnak, és még tovább gerjesztette az említett tendenciákat. A 2017-ben hivatalba lépett és idén januárban leköszönt Donald Trump amerikai elnök teljes mellszélességgel támogatta a Netanjahu-képviselte irányvonalat. Szaúd-Arábiában ugyanebben az évben Mohamed bin Szálmán lett a trónörökös és egyben a monarchia tényleges irányítója, aki apjával, Szalmán királlyal szemben nem kötődik érzelmileg a palesztinok ügyéhez. Sőt, az Egyesült Arab Emírségekben ekkor már évek óta pragmatikus személyiség, Mohamed bin Zájed trónörökös számított a legfőbb hatalom birtokosának, aki úgy vélekedett, hogy Izrael ellenség helyett akár szövetségese is lehetne az arab államoknak Iránnal ellenében. Ezek a tényezők mind hozzájárultak ahhoz, hogy a palesztinok ügye háttérbe szorult.

A Trump-kormányzat kísérletet sem tett az utoljára 2014-ben megtartott izraeli-palesztin béketárgyalások újraindítására, az amerikai diplomaták merőben más megközelítéshez folyamodtak. Trump vejének, Jared Kushnernek a vezényletével, a palesztin vezetéssel való bármifajta egyeztetés nélkül kidolgoztak egy béketervezetet, amelyet aztán az arab hatalmak nyomásgyakorlásával lenyomtak volna Mahmúd Abbász palesztin elnök torkán. Az “évszázad alkuja”-ként emlegetett megállapodás akár Netanjahu kívánságlistája is lehetett volna: lényegében rögzítette volna a status quo-t, továbbá egyebek mellett lehetőséget adott Izraelnek az illegálisan létesített telepek és a Jordán-völgy annektálására, a palesztinok pedig mindezért cserébe gazdasági előnyöket kaptak volna. Abbász azonban - nem teljesen váratlanul - elutasította az ajánlatot, ám ez csak egy apró szépséghibának látszott. A palesztinok ügye olyannyira háttérbe szorult, hogy az “évszázad alkujának” kudarca mindössze egy lábjegyzet lett, amikor tavaly megkezdődött az arab-izraeli normalizációs folyamat. Előbb az Emírségek, majd Bahrein, Szudán és végül Marokkó rendezte viszonyát Izraellel, mely kiegyezések létrejöttét az amerikai kormányzat is elősegítette. Trump és Netanjahu úgy állította be, hogy az arab-izraeli konfliktus a látványos megállapodások révén lezárult volna. A valóságban azonban néhány kézfogás nem oldotta meg az évtizedek óta fortyogó indulatokat. A washingtoni kormányváltás sem hozott mind ez idáig érdemi változást az Egyesült Államok hozzáállását illetően. Joe Biden amerikai elnök prioritásai között nem szerepelt a palesztin-izraeli konfliktus ügye. Pedig szükség lett volna némi tűzoltásra Trump után.

A tavalyi kiegyezéseknek hátultütői is voltak, a fejlemények a palesztinoknál a határozottabb - avagy agresszívebb - érdekérvényesítést pártoló radikális-iszlamista Hamászt hozták helyzetbe, a mérsékelt-világias Fatahhal szemben. Az Izrael által terrorszervezetként nyilvántartott politikai-félkatonai szervezet megőrizte külföldi pártfogói, Irán és Törökország támogatását, míg az Abbász-fémjelezte rivális párt mögül szépen csendben kihátráltak az arab államok. A 85 éves palesztin elnök teljesen jelentéktelen figurává vált, a Fatahon belüli vetélytársai megerősödtek. Részben ez volt az oka, hogy nemrég ismét elhalasztották az utoljára 2006-ban megtartott, idén májusra kitűzött parlamenti választásokat - a megosztott Fatah pedig szinte bizonyosan leszerepelt volna az egységesnek mutatkozó Hamásszal szemben. Az iszlamisták szélsőséges retorikájának kiváló hivatkozási alapot biztosított az általuk uralt Gázai-övezet egyiptomi-izraeli blokádja, amely embertelen életkörülményeket okoz az ott élő, mintegy 2 millió palesztinnak. A mostani erőszakspirál pedig még tovább növelheti legitimációjukat, hiszen a palesztin nép védelmezőjének szerepében tetszeleghetnek. Netanjahunak is kapóra jön a krízis, hiszen remek lehetőséget biztosít számára, hogy megtartsa hatalmát. A rakétatámadásoknak kitett izraeli és a légicsapásoknak kitett palesztin civilek azonban csak vesztesei lehetnek a helyzetnek.