A német SPD válsága távolról sem egyedi Európában. Az európai politikai klíma már bő egy évtizede nem túl kedvező a szociáldemokrata pártok számára. A pénzügyi, majd a menekültválság egy sor országban rajzolta át a politikai térképet, a tradicionális pártok befolyása szinte mindenhol csökkent, a jobboldali radikálisoké viszont nőtt.
Az inkább baloldali ideológiájú Spanyolországban 2011-ben kerültek ellenzékbe a szociáldemokraták, majd ugyanez történt 2013-ban Cipruson, 2014-ben Bulgáriában, 2015-ben Svédországban, Finnországban és Dániában, 2016-ban Horvátországban, 2017-ben Franciaországban, majd ugyanazon év decemberében Ausztriában - amikor a néppárti Sebastian Kurz alakíthatott kormányt -, a 2018 márciusi választás után pedig Olaszországban. A jobbra tolódás folyamatát csak felerősítette Donald Trump elnöksége, ám bukása még nem eredményezte a szociáldemokrata pártok megerősödését.
Spanyolországban hat és fél év után a szocialisták kerültek hatalomra, s azóta is Pedro Sánchez a miniszterelnök, igaz, a múlt heti madridi választás, a konzervatív néppárt nagyarányú győzelme azt jelzi, hogy azért tartós baloldali fordulatról nem lehet beszélni. Portugáliában ennél sokkal stabilabb a szociáldemokrata kormány helyzete.
A szociáldemokraták számára szintén pozitív fejlemény volt, hogy 2018 szeptemberében Stefan Löfven pártja nyerte meg a svéd parlamenti választást. 2019-ben két további skandináv államban, Finnországban és Dániában is szociáldemokrata győzelem született. Ugyanebben az évben aztán Olaszországban is visszakerült a balközép Demokrata Párt a kormányba. Giuseppe Conte második kabinetjét az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a PD alkotta. Miután a koalíció elvesztette többségét a szenátusban, idén januárban Conte beadta a lemondását és Mario Draghi vezetésével egységkormány alakult. A PD tehát a kormányban maradt, de egy koalícióban foglal helyet a jobboldali radikális Ligával. Conte bukása csak felerősítette a PD-ben addig is meglévő ellentéteket. Mivel a tagság szerint a PD túl kevés felelős pozíciót kapott az új kabinetben, a PD-t addig irányító Nicola Zingaretti lemondott. A helyére Enrico Lettát választották meg. A PD legnagyobb gondja, hogy a pártban többféle irányzat uralkodik, s egy válsághelyzetben mindig előhozza a belső feszültségeket és az irányvonallal kapcsolatos vitát.
A német szociáldemokratáknál is felmerült ez a kérdés, a nagykoalíciós szerepvállalás miatt többen úgy vélték, az SPD azért nem elég karakteres párt, mert túlságosan is Angela Merkel CDU-jához idomult. Kétségtelen, hogy a kancellár centrista, bizonyos tekintetben liberális, a tradicionális konzervativizmussal szakító politikája „megölte” a vele egy koalícióban lévő SPD-t, amit az is jelzett, hogy a pártnak az eltelt bő másfél évtizedben – beleszámítva az ideiglenes pártvezetőket és egynek számolva a társelnököket - 11 elnöke volt, miközben 1946 és 2004 között összesen 9.
A 16 évvel ezelőtti előrehozott voksolást ugyan még elvesztették a szociáldemokraták, de Gerhard Schröder egykori kancellár remek kampányfinisének köszönhetően majdnem kihozták egy döntetlenre: 34,2 százalékot szerzett az SPD, ami ugyan 1961 után a második leggyengébb eredmény volt, de akkor már az is győzelemmel ért fel a párt számára, hogy megakadályozta a jobboldali, a keresztény uniópártok és az FDP koalícióját.
A 2009-es választáson elért 23 százalék jól mutatta, hogy Merkel centrista politikájának az SPD a legnagyobb kárvallottja. Ekkortól négy évig az SPD nem jutott ugyan szóhoz a kormányban, mivel ezúttal már megvalósult a kancellár álma és megalakult a tisztán jobboldali kabinet, de 2013-ban, a szabad demokraták parlamentből való kiesésével ismét újra kellett keverni a kártyákat. Akkor az ellenzéki szerepvállalás egyfajta kísérlet is volt. Vajon az SPD a kormányon kívül ismét brandti, schmidti vagy schröderi magasságokba emelkedik-e? Hamar kiderült a válasz: nem. Bár az SPD 2,7 százalékkal javított négy évvel korábbi eredményén, ez is mindössze 25,7 százalékra volt elég. A csekély emelkedésnek az volt az oka, hogy a baloldali szavazók, illetve a szakszervezetek még nem bocsátották meg az SPD-nek Schröder egyébként elengedhetetlen reformjait, amely végérvényes szakítást jelentett a tradicionális baloldali értékekkel.
Bár Angela Merkel az akkori választás után az SPD mellett a Zöldekkel is tárgyalt az új kormány összetételéről, akkor még olyan jelentősek voltak a környezetvédők és az uniópártok programjai közötti különbségek, hogy a „fekete-zöld” koalíció nem jöhetett létre, az SPD pedig egy ideig kérette ugyan magát, de végül lelkesen kezdte meg az újabb nagykoalíciós együttműködést. Csakhogy ezúttal is hamar jelentkeztek a belső feszültségek, az irányvonal miatti vita, a baloldali és a centrista politikusok közötti széthúzás és a növekvő aggodalom a népszerűségcsökkenés miatt.
Ezért is jelentett új reményeket az SPD számára, amikor 2017 márciusában Martin Schulzot választották meg pártelnöknek. A Schulz-effektus néhány hétig éreztette is a hatását, egyes felmérések már fej-fej mellett látták az uniópártokat és az SPD-t, rég volt ilyen reménykeltő az SPD helyzete. Hamar kiderült azonban, hogy ez a felívelés csak Schulz személyének szólt, a tartalmi kérdésekben a lakosság nagy része továbbra sem tartotta igazán vonzónak a szociáldemokrata alternatívát, ami – néhány tartományi választáson szerzett kudarc után – előre is vetítette a 2017-es választási bukást, amikor már csak 20,5 százalék voksolt a pártra.
Már mindössze 15 százalék voksolna az SPD-re, amelyet az a veszély fenyeget, hogy a szeptemberi választás után kispárttá válhat. Ennek az az oka, hogy az eltelt négy évben sem a tartalmi változásokkal, hanem csak formai kérdésekkel voltak elfoglalva. Hiába fordult balra a párt a 2019 végén tartott elnökválasztáson, hiába vezették be a társelnöki rendszert, ez még nem jelent gyógyírt a gondokra. Bár az új társelnökök, Norbert Water-Borjans és Saskia Esken előzőleg belengették a nagykoalícióból való kilépést, megválasztásuk után ez a kérdés komolyan már nem merült fel, és arról sem alakult ki vita a párton belül, hogy mely értékekre összpontosítsanak.
A belső konfliktusok egy részére Wolfgng Thierse, a Bundestag volt elnöke mutatott rá egy az év elején megjelent vendégkommentárjában, amelyben azt állította, hogy a genderelmélet felkarolása hiba, az nem egyeztethető össze az SPD alapértékeivel és a nemzeti kérdést nem lehetne átengedni a jobboldalnak. Bár úgy látszott, mindezek után valóban létrejöhet egy, a hogyan továbbról szóló ideológia vita, a problémát ismét szőnyeg alá söpörték, ami elkerülhetetlenné teszi a várhatóan súlyos bukást az őszi választáson.
