Németország;SPD;Angela Merkel;szociáldemokraták;Olaf Scholz;

Kátyúban vergődnek a német szociáldemokraták, az őszi választáson dőlhet el a sorsuk

Megerősítették a német SPD-nél Olaf Scholz pénzügyminiszter kancellárjelöltségét, de vihar előtti csend honol a pártnál, s a szeptemberi választás megpecsételheti a szociáldemokraták sorsát.

A német SPD válsága távolról sem egyedi Európában. Az európai politikai klíma már bő egy évtizede nem túl kedvező a szociáldemokrata pártok számára. A pénzügyi, majd a menekültválság egy sor országban rajzolta át a politikai térképet, a tradicionális pártok befolyása szinte mindenhol csökkent, a jobboldali radikálisoké viszont nőtt.

Az inkább baloldali ideológiájú Spanyolországban 2011-ben kerültek ellenzékbe a szociáldemokraták, majd ugyanez történt 2013-ban Cipruson, 2014-ben Bulgáriában, 2015-ben Svédországban, Finnországban és Dániában, 2016-ban Horvátországban, 2017-ben Franciaországban, majd ugyanazon év decemberében Ausztriában - amikor a néppárti Sebastian Kurz alakíthatott kormányt -, a 2018 márciusi választás után pedig Olaszországban. A jobbra tolódás folyamatát csak felerősítette Donald Trump elnöksége, ám bukása még nem eredményezte a szociáldemokrata pártok megerősödését.

Két-három éve némi felemelkedésben reménykedtek a szociáldemokraták.

Spanyolországban hat és fél év után a szocialisták kerültek hatalomra, s azóta is Pedro Sánchez a miniszterelnök, igaz, a múlt heti madridi választás, a konzervatív néppárt nagyarányú győzelme azt jelzi, hogy azért tartós baloldali fordulatról nem lehet beszélni. Portugáliában ennél sokkal stabilabb a szociáldemokrata kormány helyzete.

A szociáldemokraták számára szintén pozitív fejlemény volt, hogy 2018 szeptemberében Stefan Löfven pártja nyerte meg a svéd parlamenti választást. 2019-ben két további skandináv államban, Finnországban és Dániában is szociáldemokrata győzelem született. Ugyanebben az évben aztán Olaszországban is visszakerült a balközép Demokrata Párt a kormányba. Giuseppe Conte második kabinetjét az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a PD alkotta. Miután a koalíció elvesztette többségét a szenátusban, idén januárban Conte beadta a lemondását és Mario Draghi vezetésével egységkormány alakult. A PD tehát a kormányban maradt, de egy koalícióban foglal helyet a jobboldali radikális Ligával. Conte bukása csak felerősítette a PD-ben addig is meglévő ellentéteket. Mivel a tagság szerint a PD túl kevés felelős pozíciót kapott az új kabinetben, a PD-t addig irányító Nicola Zingaretti lemondott. A helyére Enrico Lettát választották meg. A PD legnagyobb gondja, hogy a pártban többféle irányzat uralkodik, s egy válsághelyzetben mindig előhozza a belső feszültségeket és az irányvonallal kapcsolatos vitát.

A német szociáldemokratáknál is felmerült ez a kérdés, a nagykoalíciós szerepvállalás miatt többen úgy vélték, az SPD azért nem elég karakteres párt, mert túlságosan is Angela Merkel CDU-jához idomult. Kétségtelen, hogy a kancellár centrista, bizonyos tekintetben liberális, a tradicionális konzervativizmussal szakító politikája „megölte” a vele egy koalícióban lévő SPD-t, amit az is jelzett, hogy a pártnak az eltelt bő másfél évtizedben – beleszámítva az ideiglenes pártvezetőket és egynek számolva a társelnököket - 11 elnöke volt, miközben 1946 és 2004 között összesen 9.

Ez a kiútkeresés, amit most is tapasztalhatunk, tehát nem tegnap kezdődött, az SPD mélyrepülése a választásokon elért adatok alapján a 2005-ben létrejött nagykoalíció óta valóban az uniópártokkal való együttműködésre vezethető vissza.

A 16 évvel ezelőtti előrehozott voksolást ugyan még elvesztették a szociáldemokraták, de Gerhard Schröder egykori kancellár remek kampányfinisének köszönhetően majdnem kihozták egy döntetlenre: 34,2 százalékot szerzett az SPD, ami ugyan 1961 után a második leggyengébb eredmény volt, de akkor már az is győzelemmel ért fel a párt számára, hogy megakadályozta a jobboldali, a keresztény uniópártok és az FDP koalícióját.

A 2009-es választáson elért 23 százalék jól mutatta, hogy Merkel centrista politikájának az SPD a legnagyobb kárvallottja. Ekkortól négy évig az SPD nem jutott ugyan szóhoz a kormányban, mivel ezúttal már megvalósult a kancellár álma és megalakult a tisztán jobboldali kabinet, de 2013-ban, a szabad demokraták parlamentből való kiesésével ismét újra kellett keverni a kártyákat. Akkor az ellenzéki szerepvállalás egyfajta kísérlet is volt. Vajon az SPD a kormányon kívül ismét brandti, schmidti vagy schröderi magasságokba emelkedik-e? Hamar kiderült a válasz: nem. Bár az SPD 2,7 százalékkal javított négy évvel korábbi eredményén, ez is mindössze 25,7 százalékra volt elég. A csekély emelkedésnek az volt az oka, hogy a baloldali szavazók, illetve a szakszervezetek még nem bocsátották meg az SPD-nek Schröder egyébként elengedhetetlen reformjait, amely végérvényes szakítást jelentett a tradicionális baloldali értékekkel.

Bár Angela Merkel az akkori választás után az SPD mellett a Zöldekkel is tárgyalt az új kormány összetételéről, akkor még olyan jelentősek voltak a környezetvédők és az uniópártok programjai közötti különbségek, hogy a „fekete-zöld” koalíció nem jöhetett létre, az SPD pedig egy ideig kérette ugyan magát, de végül lelkesen kezdte meg az újabb nagykoalíciós együttműködést. Csakhogy ezúttal is hamar jelentkeztek a belső feszültségek, az irányvonal miatti vita, a baloldali és a centrista politikusok közötti széthúzás és a növekvő aggodalom a népszerűségcsökkenés miatt.

Ezért is jelentett új reményeket az SPD számára, amikor 2017 márciusában Martin Schulzot választották meg pártelnöknek. A Schulz-effektus néhány hétig éreztette is a hatását, egyes felmérések már fej-fej mellett látták az uniópártokat és az SPD-t, rég volt ilyen reménykeltő az SPD helyzete. Hamar kiderült azonban, hogy ez a felívelés csak Schulz személyének szólt, a tartalmi kérdésekben a lakosság nagy része továbbra sem tartotta igazán vonzónak a szociáldemokrata alternatívát, ami – néhány tartományi választáson szerzett kudarc után – előre is vetítette a 2017-es választási bukást, amikor már csak 20,5 százalék voksolt a pártra.  

Ma már ennyivel is kiegyeznének.

 Már mindössze 15 százalék voksolna az SPD-re, amelyet az a veszély fenyeget, hogy a szeptemberi választás után kispárttá válhat. Ennek az az oka, hogy az eltelt négy évben sem a tartalmi változásokkal, hanem csak formai kérdésekkel voltak elfoglalva. Hiába fordult balra a párt a 2019 végén tartott elnökválasztáson, hiába vezették be a társelnöki rendszert, ez még nem jelent gyógyírt a gondokra. Bár az új társelnökök, Norbert Water-Borjans és Saskia Esken előzőleg belengették a nagykoalícióból való kilépést, megválasztásuk után ez a kérdés komolyan már nem merült fel, és arról sem alakult ki vita a párton belül, hogy mely értékekre összpontosítsanak.

A belső konfliktusok egy részére Wolfgng Thierse, a Bundestag volt elnöke mutatott rá egy az év elején megjelent vendégkommentárjában, amelyben azt állította, hogy a genderelmélet felkarolása hiba, az nem egyeztethető össze az SPD alapértékeivel és a nemzeti kérdést nem lehetne átengedni a jobboldalnak. Bár úgy látszott, mindezek után valóban létrejöhet egy, a hogyan továbbról szóló ideológia vita, a problémát ismét szőnyeg alá söpörték, ami elkerülhetetlenné teszi a várhatóan súlyos bukást az őszi választáson. 

Nem Scholz lesz a megmentőAz SPD múlt hétvégén megrendezett kongresszusán megerősítették, hogy Olaf Scholz szövetségi pénzügyminiszter lesz a kancellárjelölt, aki Merkelhez hasonlóan centrista, pragmatikus politikus, a szigorúbb költségvetés híve. De nem ő lesz az, aki új lendületet ad a pártnak, miután 2020. augusztus 10-én bejelentették, ő lesz az uniópártok és a Zöldek kancellárjelöltjének kihívja, a felmérésekben nem tükröződött Scholz-effektus, semmiféle kilengés nem volt tapasztalható azóta sem a párt népszerűségi mutatóiban. Arra a kérdésre, kit tartanak a legalkalmasabb kancellárjelöltnek, Annalena Baerbock (Zöldek) nevét 29, Armin Laschetét 20 (CDU/CSU), Scholzét pedig mindössze 14 százalék említette meg. Bár akadtak olyan felmérések, amelyek szerint a népszerűtlen Laschet CDU/CSU-kancellárjelölti megválasztása Scholz megítélését is javíthatja, ezek a remények nem váltak valóra. Az SPD-nél azonban, a választásig legalábbis, kerülik a belső harcokat, az ideológiai vitát. A legnagyobb gond a párt belső kiürülése. A harmadik nagykoalíciós együttműködés végére nagyon meggyengült az SPD, egyre erőtlenebb, fogyatkoznak a nagyobb formátumú politikusok. Hiába vezették be a társelnöki rendszert, Walter-Borjans és Saskia Esken szinte láthatatlanok. Jelenleg azonban vihar előtti csend uralkodik az SPD-nél, de már előre kódolható a választás utáni újabb botrány, egyrészt azért, mert a párt kiszorul a kormányból, másrészt mert sok képviselő veszíti el parlamenti mandátumát. Akadnak, akik a lanyha kampány miatt Lars Klingbeilt, az SPD főtitkárát hibáztatják, akinek – mint a Spiegel írta – alkalmasságáról sok párttársa nincs meggyőződve.