A munka elfeledett ünnepe

Hát az idén végre megértük, hogy a magyar munkásosztálynak nem sikerült megünnepelnie a II. (Szocialista) Internacionálé által napirendre tűzött – és mára már szinte a világon mindenütt munkaszünetté nyilvánított – május elsejét.

Ez a siralmas kálvária persze nem most kezdődött. A rendszerváltás forgatagában rögtön boszorkányszombattá kezdték minősíteni a legkülönbözőbb szakmákban dolgozó fizikai vagy szellemi értékalkotók együttműködését megtestesítő találkozásokat, és folyamatosan szűkítették az ünneplés lehetőségeit, ideológiai és területi kereteit. Különösen Budapesten fokozták le vurstlivá meg lacikonyhává az összejövetelek helyszínét, leállították a dolgozói felvonulásokat, a vállalati kollektívák ünnepségeit, akár a közösségi munka körülményeinek szétszabdalásán, a szolidaritás feltételeinek felszámolásán keresztül is.

Az ünneplés fényének tönkretételében jelentős szerepet játszottak Magyarországon a magántulajdon szentségét a végzett munkával szembeállító feudális (és nem tőkés módon gondolkodó) törvények, majd alaptörvények. A vörös csillag (amely nem pusztán a fasiszta német megszállást felszámoló szovjet katonák homlokát díszítette), továbbá az értékteremtést képviselő sarló és kalapács használatát (mely utóbbiak a példakép Ausztria címerében is megtalálhatók) betiltották. E jelképeket a fasizmus erkölcsi szintjére züllesztették, holott a pusztítás és halál helyett az emberi alkotómunka szellemi napvilágának hordozói. Furcsa ellentmondás, hogy eközben kormányunk feltétel nélkül elfogadja a Kínai Kommunista Párt közeledését.

Én még nem találkoztam egyetlen olyan árucikkel sem a piacon, mely nem tartalmazott emberi termelőmunkát. Így egyértelműen kimondható: munkavégzés nélkül nincs fogyasztható áru, így megélhetést biztosító fogyasztás sem. Május elseje megünneplése ezért jogos igény, nem egyszerű társadalmi játék.

Fogyasztás azonban a mai társadalmi felfogás és viszonyok ismeretében pénz nélkül sem lehetséges. Viszont olyan, hogy „a pénz ünnepe”, nem létezik. A pénzhez ugyanis egyelőre munkavégzés nélkül is hozzá lehet jutni. Örökségként, ajándékozással, lopással és zsarolással, hatalombirtoklással és vesztegetéssel, mely lehetőségek mögött valóságos értékteremtés nincsen, csak tulajdonosváltozás – ami nincs mindig összhangban a társadalmi igazságossággal, a társadalmi értékítélettel.

Pillanatnyilag úgy tűnik, hazánkban kormányrendeletek határozzák meg, melyik tevékenység minősül munkának, melyik nem. Csak az a munka minősül elfogadhatónak, mely a kormányzó hatalom számára kellő hasznot hoz – és ehhez senki más véleményét nem kell figyelembe venni. Azt hiszem, egyértelmű, hogy a társadalom egy részének állásfoglalása nem lehet társadalmi értékítélet, bármilyen statisztikai trükkel próbálják is előállítani.

Vonatkozik ez a legújabb vagyonelosztási elképzelésekre is. Az egyetemi oktatást akkor is a világ objektív folyamataihoz kell igazítani, ha ezek egy része nem az adott ország politikai vezetésének ízlése szerint való. Ha tehát a döntéshozók körébe „idegen” személy nem választható be, a tudomány meglehetősen foghíjas marad, ami aztán az oktatott ismeretek minőségében, a termelő munkában, az értékesíthető áruk mennyiségében és csereértékében is megjelenik.

Az idei május elsejének mégis volt egy ünnepi ajándéka a magyar társadalom számára. Az Alkotmánybíróság volt annyira gerinces és tisztességes, hogy a 2018-ban hozott országgyűlési döntést, az úgynevezett „rabszolgatörvényt” részben hatályon kívül helyezte. Így közeledtünk kissé az „európai” értékrendhez, a keresztény könyörületességhez.