A névtelen pasas keskeny homlokú, borotvált arcú, kicsi kezű és német. Mikor megláttuk, elnevettük magunkat, mert annyira nem volt rajta semmi érdekes. Homokszínű vászonzakó, alatta galléros póló, fakódrapp, férfi pantalló és fűző nélküli, praktikus cipő, jellegtelen, mint ő maga. És ehhez a semmilyenséghez egész egyszerűen nem elég öreg. Nem szól, előre néz, pici kezével fogja a kormányt, ugyanott, ahol az autópályára sorolva először rámarkolt. Hibátlan rutinnal vezet, rózsaszín kézfején halványan átütnek az erek, ujjai eltűnnek a kormánykerék mögött, pedig a körmét még nézegettem volna, a kényszeresen rövidre vágott körmét, amellyel a férfiasságukat igyekeznek hangsúlyozni a saját férfiasságukban bizonytalan férfiak. Vagy elrejteni, hogy rágják. Kriszta hátul, az ablaknak dőlve szundikál. Nem is baj, különben összenéznénk, és nem tudnánk visszatartani a röhögést.
Belgium, kérdezi a névtelen pasas egy benzinkútnál. Az előző kocsi épp itt tett ki minket, Köln előtt. Nincs annál rosszabb, mint kiszállni egy hatalmas város előtt, és olyan fuvarra várni, amelyik nem a városba tart. Kitapasztaltuk, amióta együtt utazgatunk. Kriszta meg én az országgal egyidőben lettünk függetlenek, véletlen egybeesés. Pénzünk nincs, hamisított Interrail-bérletet nem merünk venni, marad a stop. Egy hófehér Opel kombi, benne az unalmas pasassal tökéletes választásnak tűnik. Yes, Belgium, Turnhout. The famous rockfestival, you know. Azt akarom, hogy egyértelmű legyen, csak angolul beszélek, és mert nekem mindig muszáj közölni magamról valami személyes részletet, ami most is abszolút fölösleges. Aachen. It’s on the route, válaszolja rezzenéstelenül a pasas.
Rövidet megyünk vele, a belga határig, biccentek Krisztának, aztán beülnénk, de a pasas kiszáll, egész alakos megjelenésén csendben, lehajtott fejjel kuncogunk, miközben lesegíti rólunk a koszos hátizsákokat, és felnyitja a csomagtartót. Majdnem üres, ő mégis messze, hátra, a sarokba teszi a zsákokat, és gondosan elegyengeti őket, nehogy menet közben nekicsússzanak egy csatokkal lezárt, masszív ládának, mely a csomagtér közepén áll és ezüstösen csillog.
Az autó mintha új lenne, de a friss műanyag fojtogató levegője nem érződik. Tarka Wunderbaum se himbálózik a visszapillantón, a névtelen pasas autója színtelen, szagtalan. És hangtalan is, mert rádiót nem hallgat, a magnót se használja. Talán nem is baj, bár fogalmam sincs, mit hallgat egy ilyesféle semmilyen pasas. Modern Talkingot, kamaszkora óta a „You’re my heart, you’re my soul”-t. Kisfiam, halkítsd már le azt a hülye magnót, szól neki az anyja. Vagy egyedül él, és péntekenként egyedül támasztja a pultot ugyanabban a kölni kocsmában. Néha elmegy a szexshopba is. Egyelőre csak egy fejet vásárolt. A fej szőke, az arc csodálkozik, ó, mondja meglepetten, mást nem tud mondani, csak ezt a hangsúlyos, jól artikulált ó betűt.
Legalább jó tempóban megyünk. Inkább ez a biztos kezű, szótlan sofőr, mint a nyolcvan kilométer per órás sebesség Budapesttől Sankt Pöltenig. A névtelen pasas jobb, mint Ahmet, aki a pihenőben kávét főz nekünk a saját kis spirituszfőzőjén. Kiválaszt a rakományból egy dinnyét, háromfelé vágja, elénk teszi, sugar and water, jót tesz a melegben. Estefelé szántóföld mellett áll meg, szőnyeget terít rá, aztán Mekka felé fordul, és felénk a hátsóját emelgetve imádkozik. Sankt Pölten előtt azért felveti, hogy sleep together, mi hárman, tonight a kamionpihenőben. Megrázzuk a fejünket. Miért, kérdi. Married, házas, bökdös gyűrűtlen ujjára Kriszta. Gyűrűm helyét bökdösöm én is, Ahmet meg csak somolyog a bajsza alatt, aztán azt mondja, if no, no. No is okey.
Szoknya, magas sarkú tilos. Mikor látsz engem szoknyában és magas sarkúban, nevet Kriszta. Ki akartam zárni, mondom, és hátradőlök, farmerom zsebéből pénzt kotrok elő, hogy a második korsóra visszahívjam. Azt már lassabban isszuk. Mire felmelegszik, megegyezünk, csak olyan autó jöhet szóba, amiben nő ül, esetleg pár vagy egyetlen férfi, a többi lehetőséget el fogjuk engedni, sőt, ha a sofőrrel kapcsolatban bármelyikünknek rossz érzése támad, nemet mondhat, amibe a másik utólag sem köthet bele. Elfelejtettük megbeszélni, mi van, ha útközben jön a rossz érzés, mialatt a másik alszik. A névtelen pasas semmilyen, a kocsija semmilyen. És hátul az a fura láda. Arról esetleg kérdezgethetném. De nem akar beszélgetni, látom rajta. If no, no, ez egy csöndes stop.
Az se könnyű, mikor valaki Münchentől Stuttgartig egyfolytában töri az angolt, és vezetés közben két kézzel gesztikulál. Az első feleségét Katrinnak hívták, nem nagyon szép, viszont rendes nő volt, foglalja össze Roberto, és jelentőségteljesen felemeli vastag, kreol mutatóujját, de, mondja, és megismétli, de jött a nagy szerelem, the very big love. Bólogatunk, hogy tudjuk, miről beszél. Szegény, kedves Katrin, broken heart, mondja legörbült szájjal Roberto, és mutatóujjával könnycseppeket rajzol az arcára. Igen, az nagyon rossz, bólogatunk tovább, még a szánkat is legörbítjük, és kicsit szipogunk mellé. Léna érzései mélyek, magyarázza Roberto, meg hogy Léna az ő másik fele, ugyanúgy gondolkodnak, sosem vitatkoznak. Léna Észtországból jött, femme fatale, egy éve házasok. Vannak-e nyelvi problémáik, kérdem. Felém fordul, nem érdekli, hogy nem az utat nézi, időt akar adni az őszinte megrökönyödésnek, majd sértődötten azt mondja, no problems. Speaking English, naturalmente.
Aachen húsz km, a sávok is megsokszorozódtak. A város közepén fog kitenni, sose keveredünk ki onnan. Most hagytunk el egy benzinkutat, biztos az utolsó volt a város előtt, hogyhogy csak most jut eszembe. Are you a student, kérdezi a pasas hirtelen. No, mondom, és a meglepetéstől nem jut eszembe egyéb önmeghatározás. Állásom nincs, pénzt szociális munkával keresek, és utálom, mikor erről faggatnak. Művészkedsz-e még, kérdezik, ilyenkor bólintok, és azt mondom, igen, művészkedem. Ennyire kínos kifejezés vajon van-e az angol nyelvben. Most megint beállt a csend. Épp megszoktam a pasas közönyét, erre az utolsó tíz percben mégis ismerkedne. Mit akar ez. Hátranyúlok, megbökdösöm Krisztát, hogy lassan ki fogunk szállni, de a pasas ekkor újból megszólal. Azt mondja, időre megy, de elszámította magát, maradt egy felesleges félórája, mondjam meg, meddig vigyen, mi volna nekünk ideális. Aachen után egy benzinkútnál, válaszolom gyorsan, ha már az ideálist emlegette. Igen, logikus, mondja, az már Belgium. Akkor odavisz, ha megfelel. Nem válaszolok, tovább bökdösöm Krisztát, halkan elhadarom neki, hogy a sofőrünk túl akar vinni a saját úti célján, Kriszta ostobán bámul, ez gyanús, mondom, suttogni akarom, de a gyors, színtelen, magyar beszéd biztonságosabbnak tűnik. Jó az a benzinkút, dünnyög Kriszta, és azonnal visszaalszik.
A pasas meg én tovább hallgatunk. Mégis a város közepét kéne mondanom. Jó, ha addig nem hajt le egy iparterületre, valami félreeső sikátorba, ecetfák alá, drótkerítés mellé. Bezárja az ajtókat. Mielőtt döntök, muszáj kideríteni, ki ez az ember. What is there, kérdezem hirtelen, és hátramutatok, a kombi csomagtere felé, mi van abban a fényes ezüstládában.
A heart, mondja. Tehát akkor tényleg. És Kriszta szarik rá, csak alhasson. Megőrülök tőle, ez a nő a saját halálát is átalussza majd. Kinek a szíve, kérdezem, és vigyorgok, whose broken heart, férfiszív vagy női szív. Just a human heart, mondja, és újra az utat pásztázza, mimika nélkül. Aztán elismétli, hogy ha akarjuk, átvisz a határon. A szívet 14.40-re kell leszállítania, akkor tolják a beteget a műtőbe, nagyon adnak rá, hogy percre pontosan érkezzen, azt se szeretik, ha előbb van ott. Érdekes, mennyire jó tempóban lehetett haladni, mondja végül, igazán különös, hogy ma ilyen enyhe volt a forgalom.
