Olvasta korábban valamelyik magyar Drakula-fordítást? Akár az első, Tar Ferenc-, akár a későbbi, Sóvágó Katalin-félét?
Egyiket sem olvastam korábban, bár az egész régiekhez azóta kedvem támadt, annyira rossznak tartják őket. Sóvágó Katalin fordításába utólag azokon a helyeken belenéztem, ahol a szerző a korabeli irodalmi divatot követve alig-alig értelmezhető dialektusokban beszélteti a (mellék)szereplőit, és úgy láttam, a fordító kitűnően megoldotta ezeket a részeket.
Mit jelent a Drakula a horrorirodalomban? Vajon a felnőttek szorongását is képes oldani ez a műfaj?
Régi gondolat, hogy a horrornak terapeutikus funkciója van, és – ideális esetben – egyfajta lelki elektrosokként működhet. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a Drakulát ma már nehéz volna „ijesztő” könyvnek tekinteni. Számos erénye, gótikus bája és megkapó kuriozitása mellett a narratíva nem tűnik elviselhetetlen rettenetesnek. Hogy egyébként össztársadalmi szinten az irodalom, vagy szűkebb értelemben a horror milyen mentálhigiénés jelentőséggel bír, azt nehéz volna felbecsülni, de bízzunk benne, hogy rendelkezhet ilyen szereppel.
Ha nem is horrorszerző, azért úgy tűnik, szimpatizál a műfajjal, illetve a leágazásaival. Gondolok itt pl. A testrablók éjszakája című gyerekkönyvére vagy akár arra a sötét, disztópikus hangvételre, ami a Majmom, Vergilius című prózaversnek is sajátja. Arról, hogy merre tart a világ, és hogy mi marad belőle – esetleg a teljes pusztulás után –, ezekben a „nehéz” műfajokban „könnyű” írni?
A világ és a kultúránk végéről szőtt álmok egyidősek a világgal és a kultúránkkal. A „posztapokalipszis” mint zsáner, azt hiszem, legfeljebb megpróbálhat konkretizálni és anyagszerűvé tenni valamit, ami egyébként, nyilván különböző változatokban, de nyilvánvalóan ott van az egész huszadik században Kafkánál, Thomas Mann-nál, Beckettnél, Nádasnál. A „végről” egyfelől könnyű írni, ha abból indulunk ki, hogy egy sivatag jellemzéséhez elvileg korlátozott színskála is elegendő. Azt megírni azonban, hogy pontosan mi az, amiért nem csupán individuálisan vagyunk halálra ítélve, de kollektív hétköznapjaink is folyamatosan az összeomlás árnyékában zajlanak – nos, ez már jóval összetettebb feladat.
Milyen lehetőségeket rejt ebben a feladatban a parafrázis, a hommage? A Majmom, Vergilius például duplán az.
A halottakból és a hallottakból élünk. A parafrázis, hommage vagy adaptáció az emlékezés műfajai. Az első regényem (Fém, 2011) alapját is egy másik mű, Bosch ismert festménye alkotta. Mindez több mindent jelenthet: a jelen megvetését, romantikus sóvárgást egy talán sosem volt múltba, vagy csupán a kurrens irodalmi és/vagy közéleti beszédmódok alternatívájának lázas keresését. A Majmom, Vergilius esetében többszörös adaptációról beszélhetünk. A könyv Broch Vergilius halála c. regényétől indul, amely természetesen magára az Aenaisre épül. Vergilius műve, mint ismeretes módon Róma egésze, maga is egyfajta adaptáció, nevezetesen a görög kultúra adaptációja. De még Homérosz sem az „eredeti”; a homéroszi és az indiai eposzok olykor meghökkentő hasonlóságai világossá teszik, hogy ezek is közös gyökerekkel rendelkeznek, amelyeket jó eséllyel már sosem lehet feltárni. Innen a cím: a majom elég intelligens hozzá, hogyha mutogatsz neki, utánozni kezd. De ki utánozza a majmot?
A Majmom… egyfajta alternatív múlt, történelem és irodalom felkínálásával mutatja meg vagy rántja le a leplet a nyugati ember létezésének ellentmondásairól, az európaiság útvesztőiről. Miként használható a kulturális emlékezet a jelen megértéséhez? Ez a fajta írói attitűd (Schein Gábor Ó, rinocéroszában is valami hasonló érhető tetten), ami újrahasznosítja a kulturális emlékezetbe beleszorult történeteket, összemosva a fikciót a valósággal, lehet egyfajta szintézisteremtés – hegeli értelemben –, ami kiutat vagy legalábbis továbbgördülést eredményezhet?
A Majmom, Vergilius tétje számomra nem filozófiai hittételek költői eszközökkel történő kifejtésében, hanem egyfajta lírai-diszkurzív tér megteremtésében áll – egy olyan tér létrehozásában, ahol ezek a problémák, amelyekre utal, egyáltalán artikulálhatóvá válnak. Az, hogy a jelent a múlt felől értjük, evidencia, a „kulturális emlékezet” pedig adottság, persze képlékeny adottság, és rajtunk áll, hogy mit teszünk vele. Immanuel Kant, miután meg kellett válnia hű inasától, Lampétól, annyira szenvedett a hiányától, hogy ezt jegyezte fel magának: „El kell felejtenem Lampét!” Tehát Kantnak emlékeztetnie kellett magát a felejtésre. Persze útvesztő az emlékezet, tele csapdákkal és hazugságokkal, ugyanakkor nem tudunk nem emlékezni. A múlt pedig nem csupán a trauma metaforája, de kincsek lelőhelye is. Azt ugyanakkor nem lehet állítani, hogy ez önmagában bármiből is „kiutat” jelenthetne, de hát éppen az
irodalom tanít meg arra is, hogy nincs kiút.
Roland Barthes mondja A szöveg örömében, hogy Proust olvasása közben az ő figyelme is lankad, és vannak szakaszok, amelyek felett átsiklik. Ugyanakkor az ember minden egyes újraolvasáskor más és más részleteket ugrik át, így aztán a sokadik olvasás után végre elmondhatja, hogy az egészet elolvasta. Az ön könyvei sem könnyű olvasmányok, ahogy a Jerikó épül című önéletrajzi regénye hivatkozik magára, „keservesen olvasható”. Tudatosan építi olyan sűrűn rétegzettre az írásait, amivel bizony meg kell küzdenie az olvasónak?
Még egy hétköznapi szöveg – üzleti levél, végrendelet stb. – megírása is elég összetett feladat. Írás közben inkább ideáltipikus formák lebegnek az ember előtt, illesztékek, arányok, hangsúlyok, szólamok, színképek, valami reszketeg elképzelés a hangszerelésről, valami homályos architektonikai vízió, egyszóval a remélt végeredmény ködképe, nem pedig az, hogy aztán ahhoz „ki mit fog szólni”, vagy éppen mennyire kell „megküzdeni vele”. De vajon mi az oka, hogy ebben a kérdésben evidensnek vesszük ezt a militáris metaforát? Én egyébként úgy látom, semmiféle hermeneutikai nehézséget nem jelentenek a könyveim, és ha valamire kifejezetten törekszem, az éppenséggel az, hogy akár a maga érzéki közvetlenségében, „a szöveg örömének” szellemében (is) élvezhető felületeket hozzak létre.
Inkább úgy értettem, cél-e, hogy az olvasó újra és újra elővegye, és mindig más rétege szólítsa meg? Hogy minden egyes olvasásnál más és más ponton érhesse reveláció. Fordítva is érdekel: írás közben vannak/lehetnek-e a szerzőben ilyesfajta meglepő rálátások?
Nem cél, és egy fontos pontra tapintott rá: íróként is ezek a privát felismerések adják az egyik legnagyobb örömöt az embernek. A Jerikót egy összetett motívumháló működteti, aminek egy része alapos mérlegeléssel jött létre, egy másik része azonban számomra is átláthatatlan. Az elbeszélőt egy kék busz szállítja az óvodába. Húsz évvel később egy másik városban, más kontextusban megjelenik egy másik kék busz. Lehet, hogy jelentéktelen részletnek tűnik, de óriási revelációt jelentett számomra, amikor a sokadik olvasásnál rádöbbentem: a kettő nem egyszerűen hasonlít egymásra, hanem azonos egymással. Nem nagyon vagyunk tudatában, de döbbenetes, hogy a tapasztalatainkat már az észlelés szintjén milyen mértékben meghatározza a múltunk. Minden jelentés ilyen összefüggésekből származik, sőt ezek akár esetlegesek is lehetnek. Lacan egyik páciense számolt be róla, hogy amikor elmesélte a haláltáborban szerzett élményeit, a doktor úr egyszer csak felállt, odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát. Egy perc teljes csend állt be köztük. Aztán a páciens elsírta magát, és megértette: a simogatás kimondva geste à peau; értsd/ejtsd: Gestapo. „Akkor ott mindent megértettem” – mondta.
+1 kérdés
A Litera Magasiskola rovatában olvasható Nyitva című írásában hangzik el ez a mondat: „Nem szabad írni. Nem lehet, nem jó. Egy kimetszett bélszakasz, az talán megengedheti magának ezt a pályát. Ha van napszemüvege.” Hasonlóképp gondolkozik az írói pályáról?
Itt az íróságról talán nem annyira mint életpályamodellről, hanem mint egzisztenciális problémáról van szó. A derű ritka pillanatai mellett számtalan gyötrelemmel jár ez, és még legjobb esetben is csak valami gasztronómiai elismerés jut az embernek: a fogyasztói megeszik, aztán vagy fanyalogva, vagy elégedetten, de továbbállnak. Attól is nehéz eltekinteni, hogy az irodalom presztízse évek óta hanyatlóban – ennek bizonyára szerteágazó szociokulturális okai vannak. Az írás válsága állandó felülvizsgálatra és kezelésre szorul, és ebben csak az nyújt vigaszt, hogy az írás eleve azt a válságot próbálja kezelni, ami egyébként az életünk.
