Hetek óta vívjuk sajátos harcunkat tyúkjainkkal, s egyelőre nem állunk nyerésre. Pedig amit a kompromisszumok terén meg lehetett tenni, azt mi megtettük, sőt még azon is túl. Hajlamosak voltunk belátásra, gördülékenységre, már-már a végletekig engedékenynek mondhatnám magunkat, de ezek csak feszítik és feszítik a (tyúk)húrt, s nem látni végét e sajátos kötélhúzásnak.
Mindennapjaink fontos kérdése, vajon melyikünk eszik majd előbb epret, ribizlit, egrest, szedret, ők vagy mi? S hogy a paprika- és paradicsom palánta, az édesburgonya hajtás, az épphogy kibújt padlizsán levél, a duzzadóan zöld, vitaminokkal teli pak choi, azaz bordás kel - amit a mezőgazdasági boltban egyszerűen csak „páksóként” tituláltak, de még a magokkal teli zacskón is hasonlóképp szerepelt a név, csak ott ékezetek nélkül – ,nos tehát, hogy mindez mennyiben képezi részét a baromfi-étrendnek. Vajon miért nem elég nekik a laboda leveleit csipegetni, elvégre a szegény ember spenótja ugyanúgy teli van tápanyaggal, mint aminek a magját mi vetettük el. Vagy ott van a kövér porcsin, dús, zamatos, mi is beledobjuk olykor levesbe, salátába, nekik miért nem jó?
Nem lehet mondani, hogy nem vagyunk elég nagyvonalúak. Direkt hagytunk elterjedni eperpalántákat olyan helyekre is, ahová mi magunk már nem szívesen bújunk, de egy kicsi és fürge lény könnyedén megteszi ezt. A lepotyogó gyümölccsel már régóta nem számolunk, nem hanyagságból vagy nemtörődömségből, hanem mert afféle íratlan közmegegyezés szerint a földet ért alma, barack, lédús szilva, szaftos körte már az állatoké. A nagyját felfalják a juhok és a kecskék, a maradékot a szárnyasok, majd a hangyák, méhek és egyéb rovarok által nem hasznosult rothadó, erjedő részek visszakerülnek újból a talajba, s indulhat a körforgás megint.
Magas ágyásokat részben azért építettünk, hogy csökkentsük a kísértést. Nem érvelhet egyik jószág se, hogy csak úgy útjába akadt a zöldség, belebotlott, s ha már ott volt, belecsípett, s mivel finomnak találta, végül lecsipegette egészen tövig. Hiába emeltük meg még ezeket is némi acélhálóval, mégis mindig arra érünk haza, hogy a tyúkok a hatalmas udvarnak épp ezt a pár, előlük elzárni akart négyzetméterét használják porolni, kaparni, szétdúlni. Ott pihegnek, ott kvartyognak, hangjukból kiérezni a gúnyt, a csúfondárt, hogy lám, lám, holmi magas ágyásokkal nem járunk túl az eszükön.
Mostanság reggelenként egy jó éles ollóval állunk ott a tyúkól előtt: amelyiket tudjuk, elkapjuk, szárnytollainak végét levágjuk. Lassan haladunk, mert az első nap után „beemelték”, hogy az ember nem azért áll az útjukba, mert jót akar nekik, napraforgómagot hoz, vagy ilyesmit. Így már nem kitotyognak, mint korábban, hanem egyenesen kirepülnek az ajtón, mint a szélvész, elkapni őket épp ezért ritkán sikerül. Úgy számolunk, mindig lehet még három-négy renitens, amelyik olyan ügyesen helyezkedik, bújik, slisszol el, hogy szárnyát nem szegtük. Vagy mi vagyunk ügyetlenek, vagy a tyúknak több esze van, mint gondolnánk.