„(...) két szárnya van, két vadgalamb-szárny: / a bölcsesség s a gyógyítás” – írta Nemes Nagy Ágnes egy hetvenéves orvosnő születésnapjára. Írhatta volna a szlovákiai magyar pszichiáter, orvos, író Hunčik Péterről is, hetvenedik születésnapjára. Az Ipolyságon született Hunčik Péter igazi kelet-közép-európai kalandot vállalt 1951 májusi születésével: rosszkor és rossz helyre született. A korabeli, gottwaldi Csehszlovákia véres versenyben állt az utolérhetetlen sztálini Szovjetunióval és a sztahanovista Rákosi Magyarországával. Ki vagyok én? – kérdezte egyik legutóbbi Kentaur-cikkében ez a bölcs pszichiáter és gyakorló gyógyító. Hunčik névvel magyar körzeti orvosnak lenni a szocialista Csehszlovákiában. Pszichiáterként bepillantani a lelkek mélységes mély kútjába vagy éppen kiszáradó, sekély vizeibe. Konfliktusokat kezelni nemzetek között embereken keresztül.
„Az egyetlen dolog, amire akkor mélységesen és mohón sóvárogtam, az egy lucidus és kiábrándult tekintet volt” - írta Milan Kundera az Elárult testamentumokban. Ha vallomásába, miért is lett regényíróvá az általa Rémuralomnak nevezett korban, behelyettesítem Hunčik vágyát, azonnal értjük a kétségbeesett vállalkozást: „magatartás volt, bölcsesség, egy helyzet; olyan helyzet, mely kizárja, hogy azonosuljak bármilyen politikával, vallással, ideológiával, erkölccsel, közösséggel; tudatos, makacs, dühödt nem-azonosulás, amit nem menekülésként vagy passzivitásként fogtam fel, hanem mint ellenállást, kihívást, lázadást.”
Hunčik Péter akkor kezdett a konfliktusok kezeléséhez lélekgyógyászként, amikor a végletekig elfojtó, saját elnémulásától bűntudatot érző társadalomban váratlan kirobbantak a nyolcvanas évek végén az indulatok. Az 1989 nyári-őszi visszahozhatatlan történelmi pillanatokban, amikor a Sors, a Történelem, az Isten – ki-ki válassza ki a neki tetszőt – hatalmas tekintetét Kelet-Európára, és ezen belül Prágára és Pozsonyra emelte. Hunčik aktív részese lehetett egy álom megvalósulásának: csehek, szlovákok, magyarok e pillanatban egyenrangúakká váltak. Nem számított más, mint a közéleti teljesítmény, a helyzet és az emberek ismerete. Nem a számosság, hanem a súly, nem a felszín, hanem a mély volt a lényeges. Hunčik annak a Václav Havelnek lehetett kisebbségi tanácsadójává, aki ember és ember között nem ismert különbséget, akinek élet-halál kérdése volt, hogy az új Csehszlovákia elnökeként eltájékozódjon nemcsak a hatalom labirintusában, hanem az eltérő érdekű és értékrendű társadalmi csoportok, nemzetek konfliktusaiban. Havel és mellette Hunčik is hittek a masaryki csehszlovák demokráciában, s Hunčik őszintén vallotta azt az eretnek gondolatot, hogy a Csehszlovákiában élő magyaroknak jobb életük volt a csehszlovák demokráciában, mint a magyar két világháború közti autokráciában, s érdemesebb volt csehszlovák magyarnak lenni hatvannyolc augusztusában az utcán állva, mint megszálló magyarországi magyarnak a csörömpölő tankban.
Hunčik Pétert a haveli csehszlovák egység és liberális demokrácia elvesztése olyan csapásként érte, amelyet alighanem mindmáig nem tudott kiheverni. Az a remény, hogy Csehszlovákia, a maga kivételes demokratikus öröksége és gazdasági fejlettsége révén más, nem utánzó, hanem egyedi utat járhat be, és ezen az úton végre létrejöhet a különböző nemzetek, kultúrák békés egymás mellett élése, szinte azonnal semmivé vált. Csehország és Szlovákia a szétválás után nem pozitív példát adott a Nyugatnak a haveli „emberarcú kapitalizmusból”, vagy a Keletnek a civilizált átmenetről, a vissza-európaizálódásról, hanem negatívat: így ne csináld! A megalázó, mocsári mečiari Kis Rémuralom, amely Szlovákiát, s vele az ott élő magyarokat majdnem kivitte Európából, Hunčikot megtanította a reménytelen küzdelemre. És mindvégig azon igyekezett, hogy a magyar kisebbségi érdekeket és értékeket összekapcsolja a szlovákiai demokrácia és modernizáció érdekeivel és értékeivel, s aktív kapcsolatokat ápoljon a szlovák demokrata értelmiséggel.
Az újra meg újra nekiveselkedő szlovákiai demokratikus mozgalmak mindig a soraikban találhatják. Egyike azoknak a ritka magyar értelmiségieknek, akik időben és helyesen ismerik fel e mozgalmak természetét, kitartanak mellettük, amíg csak lehet. Ebben a küzdelemben sorra elveszítette magyar és szlovák barátait, akik nem bírták erővel és lélekjelenléttel. A kisebbségi magyar pártok, az 1989-90-es erős indítás után, széthúzó, egymás ellen forduló, korrupciónak és külső hatalmaknak kiszolgáltatott, perifériára szorított politikai mozgalmakká váltak, hiába figyelmeztetett Hunčik a kockázatokra és veszélyekre. Most nemcsak ő, hanem a liberális demokrata magyarok is politikai képviselet nélkül maradtak. Nem lehet eléggé becsülni bátorságát, hogy a Rémuralom és a Demokrácia helyett, immár Káoszba süllyedt Szlovákiában, Hunčik Péter figyelmeztető szava minduntalan felhangzik: Rossz irányba megyünk! Narcisztikus kalandorok vezetnek és korrupt hálózatok uralnak minket!
Ezer dolgot csinál. Nem tudom, hogy a frontsebész mintájára létezik-e a frontpszichiáter, Hunčik Péter a lélek vérző sérültjeit veszi azonnal gondozásba. Mindezt úgy teszi, hogy saját lelkének-testének sérüléseivel senkit se terhel. Érett-kori regénye, a Határeset, azzal a cseh humorral és magyar keserűséggel szőtt munka, amelyet méltán őriz kézi polcán Várszegi Asztrik és a magamfajta hitetlen kutya. Nem tudom, milyen ellenségnek, de barátnak a legjobb.
Kálnoky László Költői levelét idézem végül, amit Tandorihoz intézett: „Mind a kettőnk felé, előbb felém, jóval később Feléd / fordul majd egy sötét arc, és szóra nyitja száját, / mint jó modorú kannibál szakács mondja a foglyul ejtett / misszionáriusnak: »Szíveskedjék közelebb fáradni az üsthöz, / kedves dinsztelendő úr!« Nem is tiltakozom. / Mindössze annyit kérek, ne dobják csontjaimat a kutyáknak, / temessék el azokat annak rendje-módja szerint, / és véssék sírkövemre kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban / T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát: EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL!”
