börtön;dokumentumfilm;fikció;

- Nem a bűnével azonos az ember – A Mesék a zárkából című dokumentumfilmről

Valóság és fikció egyesül a Mesék a zárkából című dokumentumfilmben, amely büntetésüket töltő apák és gyerekeik kapcsolódását, képzelet és szabadság viszonyát is láthatóvá teszi.

Börtönben levő apák és gyerekeik, családjuk kapcsolatáról szól Visky Ábel rendező fikciós elemekkel tűzdelt dokumentumfilmje, a Mesék a zárkából. A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a legjobb magyar dokumentumfilm díját elnyerő, a Netflixen látható produkció több éves alkotói folyamatot mutat be, amelynek során a büntetésüket töltő apák és szeretteik életébe is beleláthatunk. A film inspirációját Feldmár András és Büky Dorottya meseköre adta, amelynek az volt a célja, hogy fogvatartottak és családtagjaik kapcsolatait drámafoglalkozások és előadások révén erősítse. A Mesék a zárkából középpontjában is ez jelenik meg: az apák történeteket írtak, amelyek alapján mesefilmek készültek saját maguk és gyerekeik szereplésével.

Valóság és fikció keveredésében

Hat-nyolc éve a Balatonon voltunk az öcsémmel, és láttunk egy kigyúrt, tetovált férfit, aki nagyon kedvesen játszott a fiával: egyszerre volt a jelenlétükben valami megható, és valamiféle belső ellentét, mivel az ilyen típusú apákhoz kevésbé asszociáljuk ezt a finomságot. Beszéltünk is erről, milyen szép, hogy egy macsó kinézetű férfi ilyen érzékenyen tud viszonyulni a gyerekéhez. Amikor először olvastam arról, hogy Balassagyarmaton működik a Feldmár András és Büky Dorottya által létrehozott mesekör, nem ugrott be ez a jelenet, de visszagondolva, biztos, hogy ugyanaz a látszólagos belső ellentmondás hatott itt is rám. Az is fontos, hogy nekem is van egy apám, és a mi kapcsolatunkban is vannak megoldandó dolgok; s valahogy ezért is úgy érzem, az apa-gyerek viszony az a téma, amire ösztönösen rezonálok. Miközben azt is gondolom, hogy ez valamilyen módon a világ alapja. Van egy rész a Szentírásban, amely szerint, amikor Jézust megkeresztelik, hang hallatszik a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Ha egy apa ezt ki tudja mondani, az olyan erőt és szabadságot tud adni, ami akár egy világmegváltásra is elég lehet – beszélt lapunknak Visky Ábel a film kiindulópontjáról, és arról, miért foglalkoztatta a téma. – Kíváncsi voltam, hogy egy olyan nehéz közegben, mint a börtön, hogy tud létrejönni a szeretet kifejezése. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az értelmiség a tanultságából adódóan többet tud az emberi kapcsolatok lényegéről, ám a film megerősítette bennem, hogy a nehéz helyzetből jövők sokszor őszintébben tudják kifejezni az érzéseiket.

Csak a képzelet tehet szabaddá

A produkció nem szigorúan vett dokumentumfilm, valóság és fikció keveredik benne: volt apa, aki gyerekét malackaként képzelte el, más királylányként, és akadt, aki a halkirály lányának szerepébe bújtatva. Visky Ábel elmondta, felhívást tettek közzé a börtönökben, s olyan, az ötletre nyitott férfiakat kerestek, akiknek 7-10 év közti gyerekeik voltak. Eleinte annyi volt az elképzelés, hogy a szereplők meséket írnak majd, amelyeket aztán leforgatnak, ám az korántsem volt egyértelmű, miként kapcsolódnak majd a mesék a projekt dokumentációjához. A rendező szerint a forgatás tartogatott fordulatokat, de nagy játék is volt. – A mesefikció létrehozása, a forma megtalálása, például ahogy felépítettünk egy hajót a börtönben, aminek a szereplők festették a díszletelemeit, ez tényleg kaland volt. Nagy élmény volt az apáknak, amikor először látták a meséket – ők biztosan azt is látták, ami mögötte volt: a sok küzdelmet, nehézséget, a külön töltött éveket, reményt és kétségbeesést, amit megéltek –, és számunkra is élmény volt megtapasztalni, hogy a film, mint médium, milyen csodákra képes.

Amikor felajánlották a lehetőséget, úgy gondoltam, hogy megpróbálom, mert a börtön egy nagyon zárt világ – havonta egy-két alkalommal lehet csak beszélgetni a hozzátartozókkal –, az, hogy a forgatás során esetleg a családommal is többet tudok találkozni vagy beszélni, vissza nem térő lehetőségnek tűnt. Aztán megírtam a mesét, aminek egy részét a börtönben, másik részét az otthonunkban forgatták le, miután szabadultam. Nagy élmény volt ez a gyerekeknek is, és számomra is, hogy szerepelhettek az általam írt mesében – beszélt lapunknak a filmről az egyik főszereplő, Kanász Zoltán. A közös játék ebben a helyzetben a családnak is segített szerinte, mivel mondhatni jó volt az időzítés. – Öt év, nyolc hónap, tíz napot ültem, és a forgatás az utolsó időszakban zajlott. A szabadulás előtti néhány hét nagyon megterhelő a bent lévőnek és a hozzátartozóknak is, mert mindenki feszülten várja a napot, így viszont gyakrabban kaptunk hírt egymásról, és jobban elterelődtek a gondolataink a problémákról.

Kanász Zoltán elmondta, vegyes érzelmekkel fogadta aztán a dokumentumfilmet, amelyben három történet elevenedik meg. – Egyrészt voltak pozitív, humoros oldalai, és megható is volt, másrészről viszont sok fájdalom és rossz emlék is felbukkant – általában ebből volt több. A civil életben, a hétköznapokban is párhuzamot élünk meg a családunkkal, de amikor el vagyunk zárva mindentől és mindenkitől, az különösen nehéz. Látni a filmben, hogy míg az ember a börtönben tölti a semmit érő napjait, addig a szerettei mennyi szenvedést élnek meg – ennek gondolata tragikusan hat – részletezte. A film elején olvasható a készítők kiindulópontja: „Azt mondják, a képzelet szabaddá tesz. Kíváncsiak voltunk, ez igaz-e.” Bizonyára minden nézőnek más-más válaszai lehetnek a másfél órás produkció után, ám Kanász Zoltán úgy vélekedik, csak a képzelet, ami igazán szabaddá tehet. – Amikor valaki egy létidegen helyre kerül, és tíz emberrel van huszonnégy órában összezárva harmincöt négyzetméteren, a korábban ismert magánélet teljesen megszűnik. Ha hosszú időt tölt valaki börtönben, akkor csak az emlékei, a tervei, és a képzelete marad, ami kint tartja a szabad életben.

Isten képmására teremtett lény

Noha a Mesék a zárkából keveset mutat arról, mi zajlik a büntetés-végrehajtási intézményekben, ha valaki megnézi, kicsit beleláthat ebbe a világba Kanász Zoltán szerint. Bár azt nem hiszi, hogy ez változtatna az általános szemléleten, holott nagy szükség volna rá. – Nincs kellően tájékoztatva a társadalom arról, hogy a börtönökben nem csak rablók, gyilkosok vannak, hanem érdekes, megragadó személyiségű emberek is. A többség szemében a bűnöző az bűnöző, mindegy, hogy biciklit lopott, rabolt, vagy embert ölt; a társadalom nem tesz különbséget, nem is akar, és ezáltal rengeteg az előítélet. Azok közt, akikkel megosztottam a történetemet, fele-fele arányban tapasztaltam elfogadást, olyan is volt, aki azt mondta megesik ez, hiszen az ember vétkes. Azt gondolom, nem lehet erre büszkének lenni, de elfelejteni sem, így alakult. Attól ember az ember, ha vállalja a tetteit.

Visky Ábel elmondta, nem azzal a szándékkal fogott a projektbe, hogy jobbá tegye a társadalmat, inkább egy alapérzés mozgatta. – Ám hamar rájöttem, hogy ennek az érzésnek vannak társadalmi vonatkozásai is: emberi arcot adhatunk azoknak, akik sokszor csak statisztikai szereplők, könnyen válnak dehumanizálhatóvá, az elkövetett bűneikkel azonosíthatóvá. Noha azoknak a súlya nem lényegtelen, valós tettek, amikért felelősséget kell vállalni, de fontos látni, hogy ezek az emberek nem azonosak az elkövetett dolgaikkal, ahogy én sem vagyok azonos az olyan dolgaimmal, amelyekre nem vagyok büszke. A művészet képes egy emberi arcot univerzális értékké emelni, és ez annál erősebb jelentéssel bír, minél inkább van valaki a társadalom perifériáján, s érezteti vele azt a társadalom, hogy csupán kolonc. Hitem szerint azonban ő is ugyanolyan értékes, Isten képmására teremtett lény, mint bárki más. 

Infó:

Mesék a zárkából, 2020

Rendező: Visky Ábel

Megtekinthető a Netflixen (jelenleg magyar nyelvű beállításokkal érhető el).

Kukorelly Endre Egy belga revolver című interjúkat, publicisztikus írásokat tartalmazó új kötete leginkább arról szól, milyenek is vagyunk, mi is történt az elmúlt évtizedekben.