Többé már semmi sem olyan, amilyen azelőtt volt, mereng fájdalmasan Pierre-Louis Basse író. A költő, Bernard Morlino bevallotta, elkeseredésében véget akart vetni az életének. Felnőtt férfiak tehetetlen kétségbeesésükben úgy zokogtak, mint a gyerekek. „Mindennek vége, itt már a sírás sem segít”, sóhajtott a tragikus hős, Michel Hidalgo kapitány.
Hogy miféle szörnyűség történt? A franciák kikaptak egy focimeccsen. Igaz, nem akármilyen mérkőzés volt az, felejthetetlen elődöntő a németek ellen a spanyolországi Mundialon (1982). Kilencven perc után döntetlen, a hosszabbításban pedig már 3-1-re vezetett a francia válogatott, ám akkor csereként beállt Rummenigge, az NSZK szépített, majd egyenlített.
Futballtörténeti pillanat következett, a világbajnokságokon addig példátlan büntetőpárbaj. A néhai Knézy Jenő klasszikussá vált fordulatával: micsoda dráma! Mintha tegnap lett volna… Otthon, a kisszobában izgultam végig, az orosz tévékészülék parányi, ám színes (!) képernyője előtt. (A kékeknek szurkoltam én is, Platini sokkal menőbb volt, mint Hrubesch.)
Beleégett az agyunkba az a „sevillai éjszaka”. Ahogy Patrick Battiston eszméletlenül fekszik a földön, hordágyon viszik le a pályáról, repedt csigolyákkal, törött bordákkal, kivert fogakkal, miközben szenvtelenül rágózik a tettes, Toni Schumacher. A német kapus utóbb bocsánatot kért, amit a szerencsésen felépült Battiston elfogadott, de az már eső után köpönyeg volt.
Elsöprő felháborodás, düh és bosszúvágy lett úrrá a legyőzött Franciaországon. Mintha nem a mérkőzést hosszabbították volna meg, hanem a szomszédok véres háborúit, fogalmaz az idézett Pierre-Louis Basse, aki könyvet írt, hogy feldolgozza a traumát (Gagner à en mourir, 2012). Apokaliptikus víziójában a gonosz diadalmaskodik a jó fölött. A helyszín „csatamező, ahol a kékek elestek, de halálukban hősökké váltak”. Az ellenfél „náci férgek”.
A bajszos, Bundesliga-frizurás Schumacher – a megtestesült nyolcvanas évek retró – a tetejébe két tizenegyest is kivédett, és ezzel kulcsszerepe volt abban, hogy a németek jutottak a vébédöntőbe. Amikor a katasztrófahangulatban egy francia magazin feltette a kérdést olvasóinak, szerintük ki a nemzet leggyűlöletesebb ellensége, senkit sem lepett meg, hogy a fürtös kölni labdarúgó a második helyre szorította Hitlert.
A normandiai partraszállástól a hírhedt elődöntőig 38 év telt el, ami akkor elég soknak tűnt, ma már kevésbé: pláne ha azt vesszük, hogy azóta meg – tessék csak utánaszámolni – már 39. Félő volt, hogy elszabadulnak az indulatok, ezért Mitterrand elnök és Schmidt kancellár közösen csitította a kedélyeket.
„A béke vagy te, Sport! a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad”, írta Óda a sporthoz című versében Pierre de Coubertin (1863–1937), a modern olimpiai mozgalom alapítója. Szegény nemes, naiv lelkű báró foroghatott a sírjában azon a sevillai éjszakán. Apropó, kezdődik az Európa-bajnokság, mindjárt a jövő kedden lesz is egy francia–német meccs összecsapás. Jó szórakozást!