Még az online térben kellett, hogy elhangozzék néhány napja az az előadás, amelyen Kondor Ádám „Eberhardt Wüllner: Geistliche Gesänge – egy elképzelt romantikus zeneszerző szólóénekre írt dalciklusa” című műve hangzott el, amelyet Dzsalaladdin Rumi szövegére írt. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia honlapján, illetve YouTube-csatornáján megtekinthető a közvetítés, azzal az előzetes beszélgetéssel együtt, amelyen Dinyés Dániel moderálásával a zeneszerző és Károlyi Katalin énekesnő, a mű előadója vett részt. Az esemény apropóján beszélgettünk a zeneszerzővel.
Kell-e, hogy egy zeneszerzőt befolyásoljanak az említett tényezők, illetve mennyire befolyásoló tényező az alkotás során, hogy az elhangzást egy sor olyan körülmény nehezíti, ami máskor nem lép fel?
Ez a darab évekkel ezelőtt készült, néhány tétele meg is szólalt Butkai Enikő előadásában egy színházi produkció részeként. Ahogy a beszélgetésben is kitértünk erre, a koncertszerű előadás nem a legideálisabb megjelenési formája ennek a dalciklusnak. Az az érzésem, hogy az online közvetítés kényszere hozzájárult, hogy rátaláljunk erre a sajátos műfajra, ami egyébként nem az én találmányom, Károlyi Kati igazi alkotótársként vett részt a felvétel létrehozásában. De talán általánosíthatunk is: a kottában rögzített zenei alkotásokat – és ez nem csak az ún. klasszikus, vagy komolyzenére vonatkozik – minden egyes előadás alkalmával újra kell alkotni, a jó előadó szuverén alkotótársa a zeneszerzőnek.
Az, hogy milyen intézkedéseket hozott a kormány járványügyben, sok esetben volt bírálható politikai szempontból. Nem voltak azonban koncertek közönség előtt sehol a világban. Ez nyilván az előadókat sújtja leginkább, de hogyan jut ez el a zeneszerzőkhöz, milyen hátrányokat, netán előnyöket jelentett ez számukra?
Igen, köztudott, hogy zenészek sokaságának került veszélybe az egzisztenciája. És egyéni segélyakciókkal nem lehet az állam strukturális szerepvállalását kiváltani. A zeneszerzőket is hátrányosan érintette a koncertek elmaradása, ugyanakkor kollégáim, akikkel beszéltem, vagy akiknek a nyilatkozatait olvastam, inkább azt hangsúlyozták, hogy végre zavartalanul, hosszabb ideig koncentráltan tudtak dolgozni. Kiderült, hogy a zene, a színházhoz hasonlóan, nem online műfaj: ahhoz, hogy teljes élményt adjon, jelen kell lenni. Egy mű előadása interakció, a közönség figyelme visszahat az előadóra, így együtt hozzák létre a koncertélményt, ami egyedi és megismételhetetlen; legutóbb újra meggyőződhettünk erről vasárnap délelőtt Kismartonban, Schiff András koncertjén.
Láttuk, hogy a kormányzati kommunikáció egyre inkább meghatározná azt, kinek hogyan kéne gondolkodnia a világról, de legfőképpen arról, ami ma itt történik Magyarországon. Van ennek hatása arra, milyen zenék születnek? Volt már példa rá a történelemben, hogy a politika megpróbálta megrendszabályozni az alkotókat.
Minden művészet, így a zene is, érzelmileg motivál, ezért óriási a csábítás manipulatív célokra való felhasználásukra. És nem csak a megrendelők, a gazdasági, politikai hatalom képviselői részéről! Gyakran maguk az alkotók állítják ideológiai, politikai célok szolgálatába művészetüket, akár meggyőződésből, akár valamifajta előnyök reményében. A művészet azonban a szabadság terepe, az alkotó ösztön épp a szabadságvágyból, a teljes szuverenitás iránti igényből meríti erejét. Az igazi művészet mindig új gondolatokat hoz létre, ezért nem lehet kurrens eszmék, ideológiák szolgálatába állítani. A jelenleg Magyarországon uralkodó politikai kurzus az élet minden területén óriási nyomást fejt ki, a társadalom mély rétegeiben is lojális káderekre cserélték a szakembereket, de ez, mint minden ilyen vállalkozás, csak nagyon rövid ideig tud viszonylag sikeres lenni. A művészet antitetikus (ellentétes, szemben álló) a politikai hatalommal, politikai nyomásra lehetetlen érvényes és mélyreható művészetet csinálni.
Milyen az a társadalmi közeg, amely meghatározza, milyen ez a minket körülvevő politika?
Ez jó kérdés! Szerintem a Fidesz egyszerre ok és következmény. A magyar társadalomban a nyugat-európai társadalmakhoz képest valóban hangsúlyozottabb a hierarchikus, függőségi viszonyokra való áhítozás, ezt használják ki a rezsim működtetői; felerősítik a destruktív, regresszív tendenciákat, noha épp az lenne a politikai feladatuk, hogy biztonságos közeget teremtsenek, amely lehetőséget ad a fejlődésre. Vegyük észre, hogy a társadalom kettéosztása maga is politikai stratégia, ami a regnáló hatalom fennmaradását szolgálja! Pedig a társadalmat mindig egészében kell elgondolni; integrálni kell, legalább gondolatban, ami most reménytelenül szétesettnek, összebékíthetetlennek tűnik. Most egy nagy karnevál folyik, amelyben a résztvevők, mint őrjöngő kamaszok mindent megengednek maguknak. Meg kell őket fékezni. De ne mondjuk, hogy „ők és mi”, mert „ők” is mi vagyunk! Úgy jutunk ki a csávából, ha saját magunkban is felismerjük azokat a tendenciákat, amelyek a számunkra ellenséges, vagy idegen csoport ellenszenves karakterisztikumát alkotják. A rombolás karneválja nemsokára véget ér, ki fogunk józanodni.
Hogyan hat ez a világ az alkotóművészetre, vannak konkrétan megfigyelhető jelei annak, valahol a háttérben megbúvó „fortélyos félelem” – nem fekete autó, hanem mondjuk NAV-ellenőrzés képében – igazgat?
NAV-ellenőrzésről nem tudok, más a stílus, joviális, szinte liberális a hang. De a rendszer a bizalmatlanságra és az állandó átverésre épül. Soha nem az történik, ami az udvarias ígéretekben elhangzik. Ebben nem érdemes részt venni. A magam részéről gyakorlatilag kivonultam a zenei életből, megvárom, amíg elmúlik a vihar.
Mutat valami pozitív jövő felé a legutóbbi esemény, a Fudan-ellenes tüntetés?
Meggyőződésem, hogy igen. Jó úton járunk, végre aktivizálódott a társadalom immunrendszere.
Vállalhat most aktuális politikai szerepet a zene?
A fentiekből következik, hogy nem hiszek a direkt politikai művészet lehetőségében. Ugyanakkor azt gondolom, alkotóként morális kötelességünk, hogy amennyire tudjuk, bebiztosítsuk műveinket az ideológiai kisajátítás ellen. Az én zeném remélhetőleg ellenáll mindenfajta diktatórikus törekvésnek.
