Hatékony agrárpolitikai fordulat mellett érveltem legutóbb (Hatékony agrárpolitikára van szükség, 2020. november 11.), és három alapvető feltételét is megneveztem. Az első az eddigi agrárpolitika kritikai értékelése és az elkövetett hibák feltárása; ezt figyelembe véve kormánydöntés a 2027-ig adható agrártámogatások összegéről; végül a reálisan elérhető új stratégiai célok és az elérésükhöz szükséges eszközrendszer kidolgozása (pénzügyi, szabályozási és egyéb eszközök).
A kormány ez év elején döntött az uniós vidékfejlesztési támogatások 80 százalékos nemzeti kiegészítéséről (ezzel a mértékkel egyedüliek vagyunk az unióban), de ezt megelőzően nem készült objektív agrárpolitikai helyzetértékelés (ugyanakkor egy jól hasznosítható szakértői anyagot publikáltak), és a hibákat sem nevezték meg. A támogatási döntés kellemes meglepetésként érhette a termelőket és feldolgozókat, mivel eddig csak a kötelező minimumot kapták, (17,5 százalékot). A magyar társadalomban viszont olyan kérdések is megfogalmazódtak, hogy miért van szükség a maximális támogatásra, amikor az agrárminisztériumi sikerpropaganda szerint „minden nagyon szép, minden nagyon jó”, és vajon ezután megfizethetőbbek lesznek-e az élelmiszerárak? Ezekre a kérdésekre a kormány azonban semmiféle választ nem adott, és nem is ígért semmit.
Véleményem szerint - az agrárágazat jelenlegi helyzetét tekintve - helyes döntés volt a támogatás ilyen mértékű növelése, mivel a gyenge versenyképesség javításához már korábban is több fejlesztésre lett volna szükség, és emellett az új környezet- és éghajlatvédelmi feladatok teljesítése is többlet ráfordításokat igényel. A választásokig viszont vajmi kevés támogatást fizethetnek ki, ezért helyesebb csak támogatási ígéretről beszélni.
Ráadásul az IMF legújabb prognózisa szerint a jelenleg még tartó gazdaságélénkítési periódus után a költségvetési szigor időszaka következik. Ez pedig hangsúlyosan vonatkozik majd a hazai költségvetésre az államadósság magas szintje miatt. Tehát bizonytalan, hogy a kormány támogatási ígéretéből mennyi teljesül majd.
Szavazatvásárlási szempontból viszont hatásosnak ígérkezik a csúcsra járatott támogatási ígéretdömping (különösen a kevésbé tájékozott polgártársaink körében), mert így még vonzóbb jövőképeket lehet vizionálni a választók megtévesztésére. Ez a túlpörgő kormányzati kommunikáció figyelhető meg már az év eleje óta. Ezzel szemben először az elkövetett agrárpolitikai hibákat kellene őszintén bevallani, de ebben nem érdekeltek, mert nagyon rossz a bizonyítvány.
A magyar társadalomnak viszont kifejezett érdeke, hogy az eddigi agrárpolitikai hibák ne csak felszínre kerüljenek, hanem kijavításuk is mielőbb megtörténjen, és ezzel párhuzamosan egy új, valóban a köz javát szolgáló, hatékony élelmezés- és agrárpolitika szülessen meg. Ehhez elsőként világosan kell látni az elmúlt tíz év politikai tévedéseit.
Ehhez kapcsolódóan vitaindítóként négy kérdés átgondolását javaslom.
Első kérdés: a kormány miért csak a minimális támogatást adta 2014-től, noha az agrárágazat hatékonysági deficitje már akkor is indokolta volna a fejlesztési források növelését?
Ezt a tényt figyelembe véve Orbán Viktor nagyon sokat késett a döntésével, és ezzel hét éven át gátolta a hatékonyság növekedését az agrárágazatban. Pedig a hosszú konjunktúra időszakában kevesebb gondot okozott volna a többlettámogatás kifizetése, mint egy elhúzódó válság után. Joggal állítható, hogy Orbán támogatási ígérete mögött inkább a hatalom megtartásához fűződő egyéni érdek áll (szavazatvásárlás a költségvetés terhére), mint a társadalmi-gazdasági racionalitás szolgálata. A Fidesz-KDNP választási érdeke azt diktálja, hogy a nagy összegű támogatási ígéretekkel színes-fényes-csiribiri-csalóka kampányt folytassanak, és hallgassanak az elmúlt tíz évről. Ezzel szemben a demokratikus ellenzéknek rá kell mutatnia a nagy veszteségeket okozó agrárpolitikai hibákra. és meg kell nevezni ennek első számú felelősét is, Orbán Viktort.
Második kérdés: a kormány az eddig rendelkezésre álló támogatásokat miért nem a hatékonyság növelésére fordította elsősorban?
A lengyel élelmiszer-gazdaság sikerének egyik meghatározó tényezője, hogy az élelmiszer-feldolgozást és a különböző integrációkat fejlesztették kiemelten, és erre fordították a támogatások meghatározó részét, a jövedelemtípusú támogatásokat viszont kisebb mértékben növelték, mint mi. Ezt a szakmailag megalapozott és ezért eredményes agrárpolitikai modellt kellett volna követni a kormánynak már tíz éve, de végig kitartottak a sikertelen, hatalmi szempontú politikájuk mellett, és így sok kárt okoztak, mert nem segítették (pedig ez lett volna a kötelességük!), hanem ellenkezőleg, fékezték az agrárágazat versenyképességének növelését.
Harmadik kérdés: a kormány miért folytatott olyan földpolitikát, amely rontotta a hatékonyságot, mert bizonytalanságot teremtett a mezőgazdasági társas vállalkozások között, s emiatt több mint ezer milliárd forint nagyságrendű beruházás nem valósult meg, amely ma már a versenyképességet növelhetné?
A lengyelek ezzel szemben nem megosztó, hanem minden piaci szereplő együttműködésére épülő észszerű politikát folytatnak azzal a céllal, hogy az élelmiszer-gazdaságuk egésze együttesen legyen versenyképes. Eközben nálunk a Fidesz-KDNP hatalmi céljait szolgáló politika súlyos akadályokat gördített a hatékonyság növelése elé, s ezzel a közérdeket feláldozták az egyéni érdekeikkel szemben.
Negyedik kérdés: Orbán Viktor miért nem számolt be - a támogatás most már kényszerű növelése előtt - az elkövetett politikai hibáiról, az élelmiszer-gazdaság valós helyzetéről és a versenyképességi problémákról?
Erre - szakmai szempontból - feltétlen szükség lett volna, hogy reálisan lehessen kitűzni a következő hét évre szóló célokat. A Fidesz-KDNP azonban nem érdekelt az objektív helyzet feltárásában és a reális célok meghatározásában sem, ezért azt akarják, hogy a választási kampány csak a - bizonytalan lábakon álló - támogatási ígéretekről szóljon, és az elkövetett súlyos agrárpolitikai hibáik ne kerüljenek be a közbeszédbe, ne jelenjenek meg a kampányban. Az eddigi, számukra „jól bevált” módon akarják osztogatni a háromszorosára növelt vidékfejlesztési támogatást, valós hatékonysági követelmények nélkül.
A kormány zsákutcás politikája miatt nagyon lemaradtunk a nemzetközi versenytársainktól. A lengyel élelmiszer-gazdaság megelőzött bennünket, mind az egy hektárra jutó mezőgazdasági termelésben, mind az exportban; az eszközellátottsági színvonaluk már 37 százalékkal magasabb, mint a miénk. A hazai agrár-külkereskedelem aktívuma már jó ideje stagnál (az agrárminisztérium szerint „ezen a szinten stabilizálódott”). Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az élelmiszer fogyasztói árak hazai növekedési üteme már több éve dobogós helyen szerepel az unióban.
Összegezve: a magyar élelmiszer-gazdaság lemaradt a nemzetközi versenyben és nem volt képes kihasználni a kedvező éghajlati-ökológiai adottságainkat. Lengyelországban az egy hektárra jutó bruttó termelési érték megduplázódott az uniós csatlakozástól 2017-ig, nálunk viszont csak negyven százalékkal nőtt. Ekkora különbséget csak igen súlyos és tartós agrárpolitikai hibák okozhatnak. Ez már több mint hiba, ez bűn.
Ezért olyan új magyar agrárpolitika kell, amely biztosítja, hogy a támogatások felhasználása egyszerre segítse a piaci szereplők versenyképességének növekedését és az élelmiszer-fogyasztói igények magasabb szintű kielégítését.
Ennek megvalósulásához arra is szükség van, hogy a valós társadalmi-gazdasági súlyának megfelelő szintre kerüljön az élelmezés ügye és az agrárpolitika. Ezt segíthetné elő egy agrár-kerekasztal megszervezése, ahol a demokratikus pártok, a civilek, a mezőgazdasági termelők és élelmiszer-feldolgozók képviselői mellett a fogyasztói érdekképviselők, továbbá elméleti és gyakorlati szakemberek, valamint környezet- és klímavédelmi aktivisták közösen alakítanák ki a közjót leginkább szolgáló stratégiai célokat. Csak így lehet hatékony a magyar agrárpolitika.