Előfizetés

De, letérdelünk

Letérdeológiainemzetkarakterisztika villámképzést kaptunk a miniszterelnöktől, hogyaszongya: „A magyar ember Isten előtt, a hazája előtt és a szerelme előtt térdel le, ha megkéri a kezét” – máskor nem, nem, soha. Nyilvánvalóan komolyan kell venni a kormányfő szavait. Ezek szerint Orbán Viktor: soha nem játszott a gyermekeivel; soha nem kötött be kilazult futballcsukát a pályán, játék közben; soha nem gyomlálta a kertet; soha nem szerelt saját kezűleg csöpögő mosogatót; soha nem tett mindenféle nevetséges bizbaszt a bringája kerekének tengelyére, hogy ő legyen a legmenőbb az utcában. És még sorolhatnánk. De mindezeket nem is feltételezzük, a miniszterelnök nyilván átvitt értelemben használta ezt a „magyarembernemtérdel”-t. Ebben az esetben Orbán Viktor nincs tisztában a történelem és a politika egyik legfontosabb mozgatórugójával (legyen ez mégoly utálatos is, elismerem), nevezetesen azzal, hogy a népek, nemzetek bizony gyakran és sokat térdelnek egymás előtt, elég csak Európára gondolni. Vannak szerencsésebbek, akiknek ebből kevesebb jutott (a mázlista angolok például egész jól megúszták eddig), másoknak szinte másból sem áll az élete. Mi, magyarok is térdeltünk már éppen eleget német, osztrák, orosz, török előtt, ha akartuk, ha nem. Hogy mást ne mondjak: „Erdély aranykora” másból sem állt, mint hogy ott térdeltünk a porta lábai előtt és fizettük az adót, hogy békén hagyjanak minket. És igen, közben Bethlen Gábor Sárospatakra hívhatta Comeniust. Azt a nagy történelmi kísérletet, amely egymás térdepeltetésének meghaladására irányul (legalább szándékaiban, ha a valóságban nem is teljes mértékben) úgy hívják, hogy Európai Unió – amit a térdelést elutasítók körében illik minimum lenézően kezelni. Hogy Orbán Viktor régi harcostársát, Deutsch Tamást idézzem: mindkét opció szuboptimális.

A háló

A rendszer sző itt nemzetet foglyul ejtő hazugsághálót. Vaskos igazság szól a Magyar Hang cikkéből: „Az orbáni pávatánc ma már a világpolitika pólusai között zajlik. Brüsszelt szidja, olyan rezsimeknek adósítja el az országot, sértve a magyar szuverenitást, amelyek tagadják a nyugati világ értékeit.” Létrejött egy "populista internacionálé", amelynek középpontjában Kína áll – írja az olasz Corriere della Sera. Kényszerzubbonyként ránk húzott rendszerszemlélet: a kormányfő pénteken Budapesten, Igor Matovic szlovák kormányfővel tartott közös sajtótájékoztatóján azt mondta: „Egy valaha volt hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványai (vagyunk), akik bejelentkeztek a túlélésre. Ezt menedzseljük.” Kapaszkodjunk hát a "menedzselésbe", a hazugságháló néhány láncszemébe. A Fudan egyetemről a választások utánra beígért népszavazás hazugsága - miközben már végszavazás előtt van a Házban a róla szóló törvény - mutatja a magyar parlamentarizmus hazugságát. A pedofil-törvényt a homoszexualitással, a pornóval és a szexuális felvilágosítással összemosó fideszes módosító javaslat hazugsága csapda az ellenzéknek: ha megszavazzák, az elfogadhatatlan, ha nem, akkor a Fidesz rájuk fogja, hogy a pedofilok pártján állnak. A kormányfő a választási kampányra felmelegíti a menekültkérdést: „migráns hadak dörömbölnek Európa szinte minden ajtaján” - zengi felidézve a 2015-ös budapesti humanitárius válság hazugságát. Szijjártó külügyminiszter pedig legott helybe viszi a segítséget, százezer vakcinát a Zöld-foki szigetekre, hátha nem indulnak Afrikából újabb migrációs hullámok. De a legszebb a magyar-ír meccs, a megtagadott magyar féltérdre ereszkedés. Döbbenet, hogy a kormányfő szerint "ez az egykori rabszolgatartó államok örökségének a következménye, az ő terhük, mert mi magyarok nem voltunk soha gyarmattartók". A rasszizmus-ellenes gesztus pedig "idegen a magyar kultúrától". A kormányfő hirdeti ki, mi a magyar kultúra része? Vigyázat: „A magyar népet nem a genetika konstruálja, hanem a nyelv és a kultúra” - intette Orbán Matovicot. Menedzselik a hálót rendületlenül.  

Éjszakai őrjárat

„Ha valaki 1917. november 6-án történetesen kokaint szippantott a kihalt és embertelen pétervári bulvárokon, tudta jól, hogy az ember korántsem a természet ura.” Mondják, mennyire fontos egy elbeszélés, egy regény első mondata, nos, Viktor Pelevintől ez volt az első mondat, amit valaha olvastam. Azóta is az egyik legkedvesebb első mondatom. A Kristályvilág című elbeszéléskötet (József Attila Kör, Budapest, 2002) címadó novellájának első mondata. Két orosz lovas hadapród, Jurij és Nyikoláj azon a bizonyos őszi éjszakán őrjáratot tart a szentpétervári Spalernaja utcán. Prihodov kapitány parancsát teljesítik: „Nem lehet engedni egyetlen kurva civilt sem, hogy a Spalernaján eljusson a Szmolnijba. (…) Világos? Ezt pontosan hogy értsük, kapitány úr, mit parancsol? – kérdezte Jurij. Ahogy akarja Popovics hadapród, ahogy akarja.” A történet kezdetén Jurij az őrjárat során már ötödször szippant a gyöngyház szelencéjéből, de még egyetlen egyszer sem kínálta meg Nyikolájt. Jurij amúgy is egy érdekes fickó, valami Spengler nevű németről tart zavaros beszámolót, akinek még meg nem jelent művének első fejezeteit kéziratban olvasta, de szóba kerül Strindberg és Nietzsche is. Bár a Spalernaja utca teljesen kihalt, néha különös alakok kerülnek eléjük. Jurij pedig arról faggatja Nyikolájt, hogy mi a küldetése. Szerinte ugyanis „mindenkinek van küldetése”, de „az ember legtöbbször nem is sejti, hogy mi a küldetése, és nem ismeri fel a pillanatot, amikor megcselekszi azt, amiért a Földre küldetett”. De azért vannak rá módszerek, hogy kiderítse, teszi hozzá Jurij: „Hát Svájcban él doktor Steiner…” Folytatják az őrjáratot, nem tudják miért igyekszik mindenki a Szmolnijba: „Biztos a bolsevikokhoz mennek, azoknál lehet szeszt és kokaint venni. Egészen olcsón.” Összefutnak egy másik őrjárattal, ekkor gazdát cserél egy kis csomag, hőseink pedig 2 centigramm efedrint szúrnak be maguknak. Egy proletár, akivel ezután találkoznak, azt állítja, limonádét visz az őrségnek: „a Karl Liebknecht és fiai cég szolgálatában állok, és szerződésünk van, hogy limonádéval lássuk el az összes pétervári őrhelyet és kihelyezett őrséget. (…) Ne tessék izgulni, hadapród urak! Egész Oroszország ezt fogja inni!” De vissza Rudolf Steinerre, akinek Jurij Svájcban látogatta az előadásait és aki felfigyelt Jurijra. „(…) egyszer csak odajön hozzám és ezt mondja: »Beszélnünk kell, fiatalember.« (…) És furcsa dolgokról kezdett magyarázni. Az Apokalipszisről beszélt, a láthatatlan világról, és így tovább. Aztán azt mondta, hogy megkülönböztető jelet viselek, és hatalmas történelmi szerepet kell játszanom. Hogy bármivel is foglalkoznék, szellemi értelemben bizonyosfajta őrségben állok, és a világot védem a régi démontól, akivel valamikor már harcoltam. – Aztán mikor volt rá érkezésed? – kérdezte Nyikoláj. – Az elmúlt megtestesüléseimben. Ő – mármint doktor Steiner, és nem a démon – azt mondta, hogy csak én lennék képes megállítani a démont, de nem tudni, hogy képes vagyok-e. (…) – És te hiszel ebben az egészben? – Az ördög tudja.”