De hiába a telt ház, ha a publikum nem futballozik. S hiába, ha az ellenfél szinte minden poszton jobb futballistát állít ki. Tartalékjai között is jóval nagyobb neveket vonultat fel kezdő – mármint a kezdő tizenegyben szereplő – honfitársainknál.
Ezt a különbséget kivételesen el lehet tüntetni. Sorozatban nem. A kivétel a 2016-os Eb, a 3-3 volt. Azóta gólt sem sikerült szerezni a portugálok ellen. A három persze stimmelt. Mármint az egyik – pontosabban a másik – oldalon. A sors gonoszsága, hogy a magyar csapat két kiemelkedő legjobbja egyikének lábáról pattant a hálóba az első gól. A Németországból honosított Orban „Vili” legalább olyan nagyszerűen játszott, amilyen szépen énekelte a magyar Himnuszt Marco Rossi szövetségi kapitánnyal együtt. Gulácsi Péter talán még őt is felülmúlta: miközben portugál kollégája, Rui Patricio érezhette úgy magát a túlsó térfélen, akár Robinson, a magyar kapus mutatott be robinzonádokat.
De csak nőtt és nőtt – vagy legalábbis sehogyan sem enyhült – a nyomás. Majd az első gól felszabadította a portugálokat, és a harmadik már olyan volt, mintha a játszótéren labdáztak volna. Az immár tizenegy Euro-gólos Cristiano Ronaldo minden idők Eb-mesterlövészévé lépett elő, a Puskás Arénát megtöltő tömegnek pedig annyi marad: először rendeztek Eb-mérkőzést Magyarországon, és olyan sem volt még, hogy az előző aranyérmes lett volna a magyar válogatott vetélytársa. Hatvannégyben elkerültük a Szovjetunió, hetvenkettőben Olaszország, 2016-ban Spanyolország együttesét.
Legközelebb jön a legutóbbi Eb-döntő másik résztvevője. A 2018-as világbajnok. A kvalitások közti differencia szombaton sem lesz kisebb a franciák javára.
S kár sopánkodni azon, hogy nyolcvannégy percig kihúzta az áldozatkész magyar csapat. A labdarúgómeccsek sajátossága ugyanis, hogy sohasem érnek véget a nyolcvannegyedik percben.
Amúgy csak az történt, ami mindig: a portugálok veretlenek maradtak hazánk fiaival szemben. A tizennégy egymás elleni mérkőzésből ez a tizedik diadaluk.
Portugália 10, CR 11.
