Czinka Panna;cigányság;Prímás;

2021-06-20 18:00:00

Nők szupererővel

Nemcsak a roma, de az európai kultúrtörténet egyik legizgalmasabb nőfigurája a világhírű hegedűvirtuóz, Czinka Panna – az első cigányprímás. Az utóbbi 250 évben számtalan legenda született róla, de mégis, alakját mintha valamiféle átok lengené körül. A róla szóló művek rendre megbuktak, és még a romák közül is kevesen ismerik a történetét. Pedig igazi példakép lehet – a Független Színház Magyarország művészei ezért is alkottak darabot róla. Az előadás kapcsán roma hősökről, művészek neve elé kívánkozó jelzőkről, sztereotip karakterekről és a színjátszás erejéről beszélgettünk a rendezővel és a főszereplővel.

A muzsikusok (Baranyi Zoltán, Babindák István és Vidák Béla) rendületlenül húzzák a nótákat, a cigánylány (Farkas Ramóna) és a katonafiú (Pásztor Máté) szenvedélyes kettőse megzavarhatatlan. Mintha csak a nézőkre esne az egyre sűrűbb eső a Gellért-hegyi réten. De senki nem adja fel, immár a fák alá húzódva nézik megbűvölve az előadást. A Boszorkánycsárdás premierje zajos ­siker.

Az első

„A bemutató előtti éjjel mindketten álmot láttunk – meséli Boda-Novy Emília, a darab rendezője –, Ramóna reggel felhívott, mert megálmodta, hogy kell hegedülnie, én meg azt, hogy szakadni fog az eső. Mindkettő bejött.” A fenti mondat jól érzékelteti a darab születésének körülményeit, a két fiatal művész egymásra hangoltságát, s mindazt a varázslatot, ami Czinka Pannát és a hozzá kapcsolódó dolgokat körüllengi.

„Én az utolsó hetekben semmi másra nem tudtam gondolni, csak Pannára” – vallja be Farkas Ramóna. Akit – ahogy fogalmaz – ugyan Czinka Panna hozott fel Pestre, de korábban soha nem hallott a legendás nőről. Emília is megerősíti, hogy a világhírű hegedűvirtuóz csak a roma zenészek körében ismert igazán. Manapság legfeljebb utcanévként találkozhatunk Czinka Pannával, történetét jó ideje nem mesélik generációk generációknak. Pedig egykor úgy lehetett.

Hiteles adatot találni róla nem könnyű, emlékezetét leginkább legendák őrzik. Annyi biztos, hogy a XVIII. század elején Sajógömörön, zenészcsaládba született Panna – és igazi csodagyereknek számított. Olyannyira, hogy földesura taníttatta, felismerve kivételes tehetségét. A rendszerint pipával és hegedűvel ábrázolt asszony volt az első – mai értelemben vett – cigányprímás, és 17 évesen ő alapította az első – ma már klasszikus felállásúnak számító – igazi cigánybandát: két hegedűssel, egy cimbalmossal, egy bőgőssel. Zenekarának tagjait idővel a fiai adták, kezdetben férjével és annak fivéreivel játszott.

Messzeföldön ismerték, hívták zenélni, szép vagyont gyűjtött. Panna „civilben” háztartásbeli volt, és a kovácsműhelyben is segített a férjének. 

Pár eredeti és jóval több neki tulajdonított dal (egy időben még a Rákóczi-induló szerzőjének is „megtették”) maradt utána, és egy kiszínezett életrajz.

Így különösen érdekes, hogy a közönség miért nem volt könyörületes Kodály Zoltánnal és Balázs Bélával: a két zeneszerző közös, Czinka Panna balladája című műve épp azért bukott meg, mert nem tartották hitelesnek a szövegkönyvét.

Szükség volt a szerelemre

Mindez nem tartotta vissza Boda-Novy Emíliát attól, hogy Panna életének egy titokzatos fejezetét nyissa meg: a Boszorkánycsárdás a cigánylány és egy katona szerelmét helyezi középpontba.

„Ez alapvetően ifjúsági darab, szerelemre volt szükségünk” – magyarázza a rendező. Aki nem titkolja, hogy miközben alapvetően ragaszkodtak a történelmi hűséghez, kicsit tovább gondolták azt a szálat, amire a darab írójával (és egyben férjjel, Boda-Novy Barnabással) bukkantak.

Panna ugyanis úgy rendelkezett, hogy katonaruhában, a piros csizmájában temessék el, a pipájával és a hegedűjével, mindez megerősítette azt, hogy – talán házassága előtt – volt egy katonaszerelme, aki után egész életében vágyakozott. „Egy jóslat keretébe helyeztük a történetet, és innentől nem is fontos, hogy megtörtént-e, viszont nagyon jó apropót ad a korszak (Mária Terézia uralkodása) bemutatására. Ekkor zajlott ugyanis a magyarországi cigányság erőszakos letelepítése, a lovakat elkobozták, sok gyereket elvettek a családjától, és katonát, szolgát csináltak belőlük. Megtiltották a saját nyelv használatát, aminek következményeit a mai napig szenvedjük.”

Panna a darabban szenvedélyes monológban magyarázza el a katonának, hogy mindez mit jelentett a szétszakított családoknak, a szakmájukat vesztő embereknek. Áthallásos mondatainak lényege a kérdésfeltevés: vajon miképp rendelkezhetnek ilyen mértékben bárkik egy nép – és annak tagjai – felett, miképp vehetik el emberek szabadságát, önrendelkezését.

Másik út

„Emellett fontos, hogy Panna felmutat egy másfajta női utat, mint ami akkor ki volt, és azóta is sok helyen ki van jelölve a cigánylányoknak. Hogy lehet a szerelmet és lehet egy hivatást választani, hogy az asszonyokkal is történhet valami” – magyarázza a rendező, aki sokáig kereste a megfelelő színészt Panna szenvedélytől fűtött figurájához.

Ramónát az egyik Karaván-táborban ismerte meg pár éve. Az akkoriban érettségiző lány a szabolcsi tanyavilágban nőtt fel, kiskorától vonzotta a színpad. Nyolcévesen fedezték fel tehetségét a tanárai, onnantól helyi és országos mesemondó versenyeken indították, rendre nyert is. A nagykállói gimnázium drámatagozata után Pestre és Kaposvárra is felvételizett a színész szakra, utóbbi helyen ajánlották neki Nyári Oszkár roma tehetségeket kutató és felkaroló vállalkozását, a Karaván Színházat.

„Már aznap megjelentem nála Pesten – idézi fel mosolyogva Ramóna –, onnantól részt vettem a táborokban és a 371 csillag produkcióban, amely a romaholokauszt áldozatai­nak állít emléket minden évben. Fel akartam jönni Pestre, tanulni, színésszé válni, de vártam egy jelre. Aztán megcsörrent a telefon. Emíliá­nak én jutottam eszébe Pannáról.

És én, mint Panna a darabban, mindent hátrahagyva jöttem, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Nagyon fontossá vált számomra az alakja, sokat tanultam tőle: ki meri mondani, hogy milyen kételyei vannak, hogy honnan jött és az miért fontos neki, és hogy miért, hogyan akarja azt meghaladni. A legfontosabb rész számomra az a monológ, amelyben az apjáról, a nagyapjáról beszél, a szeretetről, amelyet irányukba érez, és a döntésről, amely nyomán mégis hátat fordít nekik. Én is ezt a hatalmas szeretetet érzem az édesapámmal kapcsolatban, de ő engem nagyon támogatott és sosem döntött helyettem.”

Csak művésznek lenni

Ramóna számára kemény hetek következtek, Emília, aki tíz éve maga is hasonló lelkesedéssel és elszántsággal tanult a Független Színház Magyarország alapítójától és dramaturgjától, Balogh Rodrigótól és Illés Mártontól, nagyon sokat foglalkozott a fiatal tehetséggel.

Kettejük között érezhetően erős köteléket font a közös munka, amely a társulat egyik fontos törekvését valósítja meg: művészgenerációk összekapcsolódását, a tapasztalatok átadását, az utánpótlás biztosítását. És természetesen a példaképek felmutatását.

A ma már asszonynevével szereplő, de pár éve még Lovas Emíliaként megismert színész-rendező maga is példaképet formált meg a Kaméleonlány szerepében, akinek fiktív figurája, szuperereje sok hasonlóságot mutat Czinka Pannáéval – a legfontosabb az akarat, hogy a saját életüket éljék, és az erő, amellyel ezt meg is valósítják.

Hogy ez mit jelent egy roma művész esetében? Sőt, egyáltalán jogos-e egy ilyen kategória használata? A Boszorkánycsárdás egyik meghatározó jelenetében Panna azon kesereg, hogy ha megfeszül, akkor sem lehet „csak” világhírű művész. Ő, ha világhírű lesz, akkor világhírű roma művész lesz, a jelző odaég a neve mellé.

„Nem véletlenül írta bele a férjem ezt a mondatot, sokat küszködtem, küszködünk ezzel mindannyian roma származású művészek – mondja Emília. – A nevünk elé mások teszik oda, hogy roma, nem mi magunk. Annyi a felelősségünk, hogy ebbe beletörődünk, ahogy abba is, hogy szinte kizárólag sztereotipizáló szerepeket kapunk. Prostituáltakat, egyszerűen ábrázolt telepieket játszhatunk. Ilyen-olyan jellemzőnek gondolt cigány karaktereket. Persze fiatalon az ember nem mer szembeszállni ezzel, örül, ha lehetőséget kap, de én ma már visszautasítom az ilyen szerepeket, és próbálom Ramónát is megvédeni attól, hogy skatulyába kerüljön, hiszen ő még csak most vág neki ennek az útnak. Meg kell határoznunk a cigányságunkat a művészetünk viszonylatában, és ez nem olyan egyszerű. Az sem, hogy ne fogjunk rá mindent arra, hogy cigányként tekintenek ránk. Sokan például ezzel magyarázzák az esetleges kudarcaikat, holott azoknak lehet más oka is.”

„Nagyon félre tud értelmezni dolgokat az ember – teszi hozzá Ramóna –, én egész általános iskolában kívülállónak éreztem magam, sokáig azt gondoltam, azért, mert cigány vagyok, de aztán szépen lassan rájöttem, hogy azért, mert a többi gyerek úgy érezte, hogy kivételeznek velem a tanárok a szereplések miatt. A pedagógusok egyébként valószínűleg pont a cigányságom miatt figyeltek fel rám. Merthogy itt ez a lány, aki cigány, mégis milyen tisztán, választékosan beszél – szóval azért tényleg volt előítélet a történetben, de máshogy, mint gondoltam.”