Tizenöt éves lehettem, amikor először kezdtem olvasni Szerb hatalmas művét. Már az első oldalak után tudtam: kimeríthetetlen kincsesbányára akadtam. A szerző roppant erudíciója, fölényes magabiztossága, könnyed szellemessége szinte azonnal magával ragadott.
A könyvet máig gyakran forgatom, különösebb apropó nélkül is, az élmény, a szellemi élvezet – vagyis az olvasás hasonlíthatatlan önfeledtsége – kedvéért. Miközben régóta tisztában vagyok kritikus pontjaival is. Az alapozásként választott filozófia, „kultúrmorfológia” például nem igazán alkalmas arra, hogy egy történeti munka elméleti bázisa legyen. Az Oswald Spengler monumentális opusában (A Nyugat alkonya) kifejtett teória szerint ugyanis az emberiség eddigi kultúrája ciklikus jellegű, egymástól független köröket alkot, az egyes fázisokban pedig a keletkezés, növekedés, tetőpontra érés, hanyatlás, elenyészés mozzanatai váltják egymást. A világirodalom történetét ebben a rendszerben – legalábbis konzekvensen – képtelenség kifejteni: a spengleri elmélet belső törvényei és a téma konklúziói mind nyilvánvalóbb ellentmondásba keverednek.
Szerb azonban kellő nagyvonalúsággal kezeli Spengler konstrukciójának vonzatait, ha tárgya úgy követeli, végül is eltekint tőlük: a XIX. századi regény például a műkedvelő német filozófus szerint a hanyatlás periódusát reprezentálná, az irodalomtörténész azonban – szakszerűen – e korszakot a literatúra csúcsai közzé sorolja. – Az életmű első monográfusa, Poszler György meggyőzően hangsúlyozza, hogy a zsidótörvények szorításában, a náci térhódítás időszakában – ergo a köznapi aljasság növekedése láttán – Szerb okkal lett fogékony a spengleri hanyatláseszmére.
A korszakolás, Poszler György erre is felhívta figyelmünket, Szerb markáns ízléspreferenciáit, magyarán: elfogultságait tükrözi. A műben általában véve rosszul járnak az európai racionalizmus nagy áramlatai (reneszánsz, felvilágosodás, realizmus), s némiképp paradox módon nyomasztó fölénybe kerülnek az irracionalizmussal összeköthető időszakok, irányzatok (középkor, barokk, romantika). Ez viszont csak úgy érhető el, hogy – például – Shakespeare főként a középkorból a barokkba való átmenet csúcsképviselője lesz, Goethe pedig nem a felvilágosodás, hanem a preromantika óriásaként jelenik meg. – Úgy tűnik, Szerb kezdettől fogva ellenállhatatlanul, afféle örök kamasz módjára vonzódik az irodalomban rejlő misztikum, a sejtelmesség, az enigmatikusság iránt. Az vonzza, aminek megfejtése, értelmezése komoly intellektuális kihívást jelent. A felvilágosodás vagy a realizmus jegyében született művek számára nem eléggé talányosak, szellemileg tehát kevéssé izgalmasak.
S persze, világirodalom-képünk érdemben módosult, jelentősen tágult a mű keletkezése óta. Részletezés helyett csupán evidens példaként utalhatunk a latin-amerikai irodalmak maradandó, mára egyenesen klasszikusaknak számító alkotásaira.
A mű páratlan jelentőségének lényegét azonban a föntebbiek kevéssé érintik. Ez ugyanis a pályák és művek – remekebbnél remekebb miniesszék grandiózus sorozatát alkotó – bemutatásában, az olvasmányélmények szuggesztivitásában és a telitalálatszerű értékelésekben rejlik. Az értelmező szubjektum varázsában. Abban tehát, amire e cikk első mondataiban már utaltunk. Ezért vesszük le újra és újra a polcról, hiszen ezt a szellemi kalandot sosem lehet megunni. Természetesen, mindez teljes összhangban van a legfőbb szerzői szándékkal: „Azt szeretném, ha át tudnék adni valamit a gyönyörűségből, a megrendülésből, a megszállottságból, amelyet én éreztem egyes művek olvasása közben, amit nekem jelent az, hogy van a világon irodalom.”
Habent sua fata libelli, azaz a könyveknek is megvan a maguk sorsa: A világirodalom története először 1941-ben jelent meg, azóta megannyi kiadása lett (ez is mutatja a mű hallatlan népszerűségét), de politikai-ideológiai okokból rendre változtattak szövegén-szerkezetén. 1945 után az orosz-szovjet rész, valamint a szomszéd népek irodalmát bemutató fejezet (kiváltképp a román, a szerb vagy a szlovák passzus) vált kényessé. A mostani az „első gondozott kiadásként” visszatér az eredeti textushoz, a megértést segítő jegyzetapparátus a sajtó alá rendező Pálfy Eszter munkája, ő készítette a mű kiadástörténetét bemutató, igen hasznos utószót is (a lektorálást Szerb új monográfusa, Havasréti József végezte).
„Bárcsak könyvem hozzájárulna ahhoz, hogy gyarapodjék és erősödjék az igazi olvasók kicsiny konfraternitása, napjainkban, amikor hallgatnak a Múzsák, és összebújnak, akik a Múzsákat tisztelik. Mert a világnak égető szüksége van egy kis jóságra – és aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet” – írja Szerb a korábban már idézett előszóban. A szerző vágyát a vészterhes körülmények erősítik föl. De az elemi igény erre a „konfraternitására” ma sem csökkenhet.
Szerb Antal: A világirodalom története
Magvető, 2021