Szántó T. Gábor: Csontok

Ősz volt, már taposni lehetett az avarban. A fiú kiugrott a Ladából, és a nyaraló felé szaladt. Talpa alatt ropogtak a levelek. Nem jártak a Balatonra ilyenkor, csak nyáron. Augusztus végén téliesítették a víkendházat, szüleinek véget ért a szabadság, ő a második osztályt kezdte el. Bezárták az ablakokon a megbarnult zsalugátereket, a szerszámoskamra ajtajára lakatot tettek, elzárták a vizet, leszerelték a kerti csapokat és kikapcsolták az áramot.

Most azonban falusi lagziba készültek. Helybéli rokonok házasodtak, bár távoli rokonok voltak, a fiú nem is értette, ki kinek a kije, szülei azt mondták, nem lehet elhárítani a meghívást. A templomi esküvőre valamiért nem mentek, csak a vacsorára.

A fiú boldogan szabadult ki a városból az iskola, leckeírás, angolóra, edzés monotóniájából. Feldobta, hogy az esküvő előtt délután még láthatja a tavat, a mólót, a horgászokat, akiket nem riaszt el sem a szél, sem a hideg, a vitorlásokat a kikötőben, a jegenyéket az út menti fasorban, a szénaboglyát a szomszéd kertben a nekitámasztott létrával, amire néha felmászhatott. És, ami ennél is sokkal fontosabb, láthatja a kutyát is.

A kutya a hátsó szomszédokhoz tartozott, akik állandóan ott laktak. Több kutyát is tartottak. A sovány, fekete, konyafülű, csomós szőrű jószágnak ugyanúgy nem viselték gondját, ahogy a többinek sem. Ha meglátta a fiút, heves farkcsóválással szaladt a kerítéshez, bújt át a drót alatt ásott lyukon. Lihegve szaglászta körül, vagy felugrott és mancsát a mellkasához nyomta. Míg lent töltötték az időt a Balatonon, a fiú szülei megengedték, hogy a kutya náluk tanyázzon. Kapott két műanyag tányért, az egyikben ennivaló, a másikban víz várta, sőt azt is megengedték, hogy a szélvédett és üvegtetővel fedett teraszon, a lábtörlőn aludjon. Ha éppen nem evett vagy aludt, csak heverészett, mancsára fektette pofáját, és szemmel tartotta a fiút. Néha felpattant, utánaszaladt, játszott vele, elkísérte a vízhez. Nyakörv sem kellett, szófogadóan ment mellette, és jött vissza vele a kertbe, ha a fiú megunta a sétát. Viharban, amikor bevert az eső a teraszra, a fiú azt is kikönyörögte szüleitől, hogy engedjék be a kutyát a házba, hadd töltse ott az éjszakát.

Ha napszállta után elkalandozott, és csapzottan jött haza, mert egy nála vadabb kutya megtépte, hallották, ahogy a teraszon nyüszít. Ilyenkor a fiú szülei sem tudták megállni, hogy meg ne nézzék, bár morogtak, hogy nem tudnak tőle aludni. Ha kellett, fertőtlenítették a sebeit, és a fiú hálásan fogadta, hogy segítenek. Erre nem lett volna képes egyedül.

A kutya a fiúhoz tartozott, a szomszédok nem is hiányolták. Nyáron minden alkalommal szomorúan hagyta ott, amikor visszautaztak Pestre. A szülők hallani sem akartak róla, hogy magukkal vigyék a városi lakásba.

Minden búcsúzást befelhőzött a tudat, hogy el kell válniuk és vajon találkoznak-e legközelebb. Már napokkal korábban ez járt a fiú fejében, és néha kétségbeesetten szorította magához az állatot, akin, amint észlelte a csomagolást, készülődést, szintén látszott a nyugtalanság, a szomorúság. Amikor a kaput zárták és kitessékelték, szófogadóan kísérte őket az autóig, és nyüszített, ahogy az ajtókat becsukták. A fiú feltérdelt, a hátsó ablakból figyelte, amint a kocsi után lohol. Az úton és odahaza egész este lehangolt volt, és gyakran még hét közben is eszébe jutott a kutya.

Ezért örült különösen, amikor váratlan ajándékként leruccantak Balatonra ezen az őszi hétvégén. Két nagyanyját letették a rokonoknál. Ha már odalent jártak, nemcsak az ófaluba mentek, a lagziba, hanem a nyaralóba is. A fiú hátrament a kertbe, a sufnin és a gyümölcsös fákon is túl, ott füttyögött, de az állat nem bukkant fel. Aggódott, borús kedvvel ment vissza a házhoz. Nyugtatni próbálták, nem eshetett baja, nincs olyan hideg, eső is alig hullott az ősszel, de nem tudták megvigasztalni. Csak akkor derült fel, amikor végre csaholást hallott a kapu felől.

Kiszaladt, magához ölelte a kutyát. Az ugrált, nyalogatta a kezét, kicsit össze is koszolta a nadrágját. Bevitte a házba, nem mintha ott melegebb lett volna, csak a lelkének tett jót. Nem maradtak sokáig, nehezen vált el tőle. Hirtelen beléhasított, hogy a télen már nem jönnek. Ha most hideg van, mi lesz akkor? Odahaza még ólja se akadt a kutyáknak. Egy lépcső alatt húzhatták meg magukat, rongyokon.

Sötétedéskor leverten szállt be az autóba. Nem mondott semmit, már tudta, úgyis hiába kérné, hogy vigyék magukkal.

Az esküvői vacsorán hatalmas tömeg gyűlt össze. Sosem látott még ennyi embert és ételt. Mindenki köszöngetett mindenkinek, a legtöbben ismerték egymást. A vőlegényt és a menyasszonyt nem is látta, olyan nagy volt a tömeg, aztán integettek neki, együtt mentek köszönteni őket, átadták az ajándékot is. Örült, hogy sokat nevetnek, otthon ritkán volt ilyen felszabadult, jó hangulat. Itt még zenekar is húzta. Elámult, ahogy egyre-másra hozták a tálakat. Sült csirkét evett, de hirtelen eszébe jutott a kutya, a közeledő tél, a rá váró éhség és a hideg. Maga előtt látta, ahogy kiálló bordáival áll az avarban és remeg. Vacogni kezdett ő is, elment az étvágya. Úgy érezte, belepusztul, ha nem segíthet.

Kezében a félig rágott csirkecombbal, elkeseredetten nézett körül. A tányérokon mindenütt ételmaradékok. Hirtelen eszébe jutott valami, lázba jött a gondolattól. Megkérdezte szüleit, gyűjthet-e csontot a kutyának.

Ne bolondozzon, mondták, mennek vissza Pestre.

Meg lehetne kérni a rokonokat, hogy vigyék le a házhoz, ha ő összeszedi, vágta rá hirtelen. A gyerek kétségbeesett arcát látva, apja, anyja egymásra pillantott, majd mindketten bólintottak, így hamarabb folytathatták ismerőseikkel a beszélgetést.

A fiú nem volt rest, addig nem nyugodott, amíg nem szerzett két nagy nejlonszatyrot. Azzal kezdett körbejárni, és összeszedni a csontokat. A vendégek nem értették, minek gyűjtöget a pesti gyerek, de nem ellenkeztek, szófogadóan öntötték zacskóiba a maradékot. Nem utasította vissza a krumplipürét sem, és amikor látta, hogy nem figyelnek egy tálra az asztal végén, beleöntötte a szatyorba az érintetlen csirkecombokat is. Húzta a karját a zsákmány, kétszer is le kellett tennie, mire visszaért a helyére. Azonnal fordult, nehogy elvigyék a többi tálat. Mire a tortákat hozták, tele lett a másik szatyor is. Széke lábának támasztotta mindkettőt, ült fölöttük, őrizte őket és várta a vacsora végét.

Amikor szülei meglátták, elképedtek, szégyenkezve néztek rá.

Mennyi idő alatt eszi ezt meg, mit gondolsz?

Akkor be kell tenni a hűtőbe.

Milyen hűtőbe? És ki adja oda neki?

Ősz bajszos, fekete öltönyös öregember lépett hozzájuk. Atyáskodva ölelte át apját, anyját. Hátrafordultak, szót váltottak, azután zavartan nevetgélve a szatyrokra mutogattak.

Hunyorgott az öregember.

Rendes gyerek ez. Berakjuk a zacskókat a jégszekrénybe. Télen úgyis rá kell nézni időnként a házra.

Megint a fiúra pillantott.

Micsoda hasonlóság. Ha ezt szegény nagyapái megérhették volna, csóválta a fejét. Rohadt világ.

Szomorú volt a hangja, barackot nyomott a fejére, és továbbállt a tömegben.

A fiú meglepődött. Nem értette, kikről beszél. Amilyen váratlanul került szóba mindez, olyan hamar ki is ment a fejéből. Csak a kutya és a csontok aggasztották. Folyamatosan rajta tartotta szemét a zsákmányán, el ne tűnjön. Addig nem nyugodott, míg a vacsora végén a kapatos öregember át nem vette tőle, és meg nem ígérte, hogy tényleg leviszik a házhoz.

Kifelé menet is lemaradt a fiú. Hosszasan nézett hátrafelé a szatyrok után. Csak fél füllel hallotta, hogy szülei a kocsihoz lépve izgatottan suttognak nagyanyjaival, korai még.

Amikor beérte őket, elhallgattak.