Kakast főztem a minap, sajátból, ha már így alakult. Másképp is nyúltam ahhoz a húshoz, aminek megformálásában szerepem volt, akár úgy, hogy a tápmentes etetéssel alakíthattam a tónusokat, s úgy is, hogy a szomszédasszonytól megtanultam frappánsan feldolgozni a jószágot. Jól tápláltam, és élelemként megbecsülöm annak minden falatját.
Nem kell mondani, más az íz. Jobb lenne persze, ha nem kapna ez külön hangsúlyt, ha úgy lenne, mint régen, amikor faluhelyen mindenki a sajátját vágta, vagy legfeljebb a rokonságéból kapottat, s hírből sem ismerte a broiler fogalmát. Boltba leginkább gyufáért ment, nem combért, melléért vagy szárnyért, és nem volt piaca a csirkefarhátnak, mondanám, hogy hál’ istennek - és mondom most, amikor van, hogy sajnos. Nem zsugorodott ez a mienk főzés közben sem feleakkorára, nem főtte ki a levét, ilyen értelemben egyáltalán nem volt „plusz” leve, hisz nem pumpáltuk azt bele különböző vivőanyagokkal. Sőt, azzal, hogy nem zártuk ketrecbe, hanem hagytuk szabadon kószálni a kertben, saját magunk mondtunk le még az extra zsírokról is. Szikárak, szíjasak, de annál ízletesebbek ezek a falatok.
Miközben bontottam le a már megfőtt mellet a csontról, kezembe akadt az a rész, ami annak idején, még gyerekkoromban sok izgalmat okozott a vasárnapi ebédeknél: a kétágú mellcsont. Főződött persze nálunk másból is leves, néha fácánból, néha a vaddisznó húsos csontjából, de leginkább tyúkból vagy kakasból, az volt a ház körül, az volt a nagyanyámnak. Jó pár rituálénk kötődik a vasárnapi húsleveshez. Szerencsés volt az a családtag, aki megkaphatta a kakasherét, vagy a tyúknál apróbb tojáskezdeményeket talált a belső üregben. Apám és anyám látszólag udvariassági meccset vívott a püspökfalatért, ami gyerekszemmel nem volt más, csak egy kúpos zsírdarab, nem is értettem sokáig, mit lehet rajta annyira szeretni, hogy vállvetve ajánlgatják egymásnak, legyen tiéd drágám a legjobb része…
Hanem a mellcsont. Amikor az előbukkant, izgatottabbá vált a légkör a kockás abrosz felett. Leszopogattuk, egy tányérra félretettük, vártuk, hogy kissé megszáradjon, törékenyebb legyen. Türelemre tanított ez gyerekkorban, hiszen ha nem adtunk elég időt, a ruganyos darab ellenállóan tartotta magát, csak hajlott, s nem pattant. Márpedig ennek a vékonyka, látszólag jelentéktelen kis csontdarabnak épp ez volt a lényege, hogy kettétörjön, miközben a két végét erősen szorítja egy-egy gyerekkéz, s próbálja olyan szögben tartani, olyan erővel húzni, hogy mindenképpen nála maradjon majd a nagyobbik darab, amikor a fizika törvényeinek engedelmeskedve a száraz csont végül elpattan. Nem öncélú volt a vasárnapi ebéd feletti játékos vandalizmus: kívánni kellett közben valamit, becsukott szemmel, koncentrálva.
Nem emlékszem akkori vágyaimra, de mivel nincs bennem hiányérzet a gyerekkoromat illetően, talán valóban a csirkecsont tett csodát olykor-olykor. Félretettem ezt a mostanit is, fontos kívánság majdcsak akad, aztán nehogy a mellcsont hiánya akadályozza meg végül a beteljesülést.