Szégyen és felháborodás

Gondolataimat kétféle minőségemben teszem közzé. Mint meggyőződéses demokrata polgár – az elkövetők helyett is - szégyellem magamat az érintettek előtt, egyúttal felháborít az ún. pedofiltörvény megszavazása a parlamentben. Helyesebben fogalmazva: nem a törvény, hanem a homoszexuális polgártársainkat sújtó, alattomos módon, gonosz szándékkal hozzáfércelt toldalék. A politikai haszonszerzést célzó eljárás szándéka egyértelmű: új bűnbakot kell a választópolgárok elé állítani, hiszen migránsokkal, Sorossal, Gyurcsánnyal riogatni már nem biztos, hogy hatásos; nyíltan zsidózni, cigányozni pedig mostanság nem illik. Csakhogy az eljárást indukáló téveszme szoros analógiát mutat a gyászos emlékű náci uralom fajelméletével. Veszélyes játék ez a tűzzel! Az uszítás bármikor akár atrocitásokat is gerjeszthet.

A „másik személyiségemmel” – az ország legidősebb (98), még aktívan praktizáló háziorvosaként – szakmai szempontból közelítem meg a szóban forgó, tudatlanságból eredő, súlyos társadalmi problémát. Bár a témának bőséges szakirodalma van, mégsem eléggé köztudott, hogy a homoszexualitás nem valami betegség, amit gyógyítani (vagy mástól elkapni, elsajátítani) lehet, de nem is gonosz, bűnös magatartás!

Genetikailag determinált, nem befolyásolható (legfeljebb – súlyos pszichés károsodással fenyegető – elfojtással palástolható), a természetestől eltérő nemi irányultságról van szó. Pszichológiai megfigyelések és genetikai vizsgálatok bizonyítják ezt.

Amúgy is súlyos felelősség terheli a kormányzatot a szakszerű és kötelező egészségügyi oktatás, benne az iskolai szexuális felvilágosítás hiányáért, most még törvényi gátat is állítottak utóbbi megvalósulása elé. Mi több, a miniszterelnök a szülőkre hárítja gyermekük felvilágosítása, az esetleges szexuális én-károsodás elleni védelme feladatát. A szülőkre, akik közül sokan maguk is felvilágosításra, szakirányú útmutatásra szorulnának! (A minap, az egyik TV-csatorna e témával foglalkozó vitaműsorának egy magát „keresztény-konzervatívnak" valló résztvevője unokáit féltené az iskolai felvilágosításától - miközben maga a témában teljes tájékozatlanságáról tett bizonyságot).

A családorvosi praxisomban előfordult esetek közül ismertetnék két megdöbbentő kórtörténetet. Mindkettő jól példázza a nemi identitás torzulásának mélyen gyökerező és megváltoztathatatlan genetikai hátterét. De azt is, milyen tragédiához, meghasonláshoz vezethet a probléma helytelen megközelítése.

1. Fiúgyermek 16 éves kora táján érzékeli, hogy idegenkedik leány osztálytársaitól, ugyanakkor vonzódik fiú társaihoz. Sokáig őrlődik, érzi, hogy valami nincs rendben az érzelmi világában, de nincs kivel a problémáját megbeszélje. Ráadásul a fiúk, akikhez közelíteni próbál, durván elutasítják. Tanácstalan magára hagyottsága depresszióssá teszi, tanulmányi eredményei is romlanak. Szülei ezt észlelve végülis szembesülnek a valósággal, amit azonban nem tudnak elfogadni, csakúgy, mint pszichiáterek, pszichológusok sorának szakvéleményét, tanácsait sem. Az időközben 22 évessé lett fiatalembert egy 25 éves, pénzért „megvásárolt” lánnyal kényszerítik házasságra azzal a rögeszmével, hogy az majd „kigyógyítja eltévelyedéséből”. Fél évi „házasság” után a fiú öngyilkos lett.

2. 17 éves lány testi panaszai háttér okát kutatva (miután a vizsgálatok semmiféle szervi bajt nem mutattak) egy szexuál-pszichés rendellenességre derült fény. Ez esetben nem homoszexualitásról volt szó, hanem a súlyos konfliktust az okozta, hogy serdülése korában vált számára lelkileg egyre nehezebben elviselhetővé a női test, mivel lánynak született ugyan, de fiú/férfi személyiség tudattal rendelkezik. Hogy ez milyen kínzó állapot, arra jellemző, hogy a szóban forgó trasznemű, ma már a harmincas éveiben járó személy, tetemes túlmunkával szerzett pénzen távolíttatta el melleit, hogy (mint mondta: kezdetnek) ezzel is csökkenjen a nőiessége. Női nevét, nemi azonosságát is férfira változtatta, még az ez irányú jogfosztó törvényi rendelkezés parlamenti megszavazása előtt.

Elkeserítő, hogy egy ország hatalmi erőinek tudatlanságból, teljes empátia hiányból eredő rosszindulata a XIX. századba vetik vissza a társadalmat.