Álomgyári capriccio

Borzasztó balszerencse érte, elsőre legalábbis annak tűnt. Éppen csak meglódult hollywoodi karrierje, amire annyira vágyott, és már tucatnyi filmben kapott kisebb szerepeket, amikor hirtelen beütött a krach. Megfagyott körülötte a levegő, nem hívták többé castingra, próbafelvételre. A producerek úgy kerülték, mintha bélpoklos volna. Vagy ami az ötvenes években, McCarthy szenátor Amerikájában még annál is veszélyesebbnek számított: kommunista. Vörösnek hitték, feketelistára tették.

Anne Davis (1921–2016), a huszonnyolc éves, reményteljes színésznő azonban még véletlenül sem volt kommunista. Egyáltalán sem érdekelte a politika, a mozi volt a mindene. Nagy nehezen sikerült kiderítenie, hogy banális félreértés áldozata: összetévesztették névrokonával, egy másik Anne Davisszel. Elindult hát a színészszakszervezet elnökéhez, tisztázni a fatális tévedést, hogy gyorsan visszatérhessen az Álomgyárba.

New Yorkban született, éppen száz éve. Nehéz gyerekkora volt. Megtanult tűrni, várni, küzdeni. Autókereskedő apja faképnél hagyta a családot. Edith, az anya színészkedett, de nem valami fényes sikerrel: rosszul fizetett színpadi munkákból tengődött a húszas években. Alkalmi társulatokkal turnézott, hol itt lépett fel, hol ott, bumlizott összevissza az Egyesült Államokban. Kislányát addig vidékre adta, a nővéréékhez. A gyereknek nagyon hiányzott az édesanyja, ünnep volt, ha néhanap láthatta.

Nyolcévesen megint költöznie kellett, ezúttal Chicagóba. Edith megelégelte a keserves vándoréletet, művészi ábrándjai szertefoszlottak, győzött a realitás: férjhez ment egy orvoshoz. Ekkor vette fel az Anne Frances Robbinsként anyakönyvezett lány új nevelőapja nevét (a Davist, amely később ráhozta a bajt a névrokon miatt). Ahogy cseperedett, csábítani kezdte a rivaldafény. Színésznek állt, ahogy anno az anyuka, de abból ugyan ő sem élt meg. Áruházi pénztárosként és segédápolóként kereste a kenyerét.

Végre a háború után, Kaliforniában rámosolygott a szerencse: szerződtette a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió. „Mintha álomvilágban jártam volna”, emlékezett, ha nem is túl eredetin, filmipari belépőjére. Csinos nő volt, gyönyörű nagy szemekkel. Vonzó, de nem szexbomba. Csupa mellékszerepet osztották rá, jobbára a „hűséges feleség”, illetve a „kedves fiatal anya” karakterét. (Fő vetélytársa Janet Leigh volt, aki később Hitchcock Psychójának zuhanyzós jelenetében világhírű lett, és Tony Curtishez ment feleségül – de az egy másik történet.)

Anne tehát, miután tévedésből feketelistázták, 1949. november 15-én bekopogtatott a színészszakszervezethez. Tisztázta magát az alaptalan kommunistavád alól, mégsem forgatott már sokat ezután. Megint közbeszólt a sors. Az ügyintézés végeztével randevúra hívta a segítőkész érdekképviseleti vezető, egy sármos kolléga, aki nemrég vált el. Egymásba szerettek. A férfi megkérte a kezét, és ő boldogan hozzáment feleségül. Lemondott Hollywoodról Ronaldért, nem is sejtve, parádés szereppel kárpótolja majd „a legnagyobb rendező”: First lady lesz Nancy Reagan néven.