Málnaszezon van, málnázunk, mint maci a málnásban. Bár ez mostanság nem is annyira vicces, a farkasok már jó ideje köztünk élnek, hamarosan jönnek utánuk a medvék is. Ha szerencsénk van, a vegetáriánus fajtából, de - ahogy mondják a szakértők - vannak „vérmedvék” is (vérmesek is bizonyára…), akik nem elégszenek meg azzal, hogy gyorsabban szedik előlünk a bogyókat, hanem az értük matató emberkezet is hipp-hopp, hamm bekapják.
Ha mesét mondanánk ötéves unokaöcsénknek, biztosan nem efféle macisat hoznánk most elő, a spontán ellazulás, elalvás előtti merengés időszakában tán nem lennénk elég óvatosak, és véletlenül még belecsempésznénk a dörmögős kis történetbe a rögvalóság kevésbé tetszetős szeletét. Hanem a málnáról nyugodtan mesélhetnénk, visszarepítve őt egy olyan gyerekkorba, aminek nem volt részese, de a sejtjeiben, a génjeiben talán emlékszik a fontosabb mozzanataira. Felidéznénk, ahogyan a három gyerek kis kandlival - zománcos, fedeles, füles edény, faluhelyen a tejet hordták benne háztól, magyaráznánk neki - a kezében, az apjuk után caplatva, szép libasorban megy a túrt úton - erdei ösvényen, vetnénk közbe megint - , be az erdőbe, ahol vár majd minket a mennyei bozótos, telis-tele illatos málnával. Ha az időjárás nem kapkodta el az ütemet, a kisebb ligetekben akár még szamócára is lelünk, igaz, hogy abból sokat szedni nem lehet, maroknyi elég, nincs is belőle sokkal több, íze annyira buja, hogy estig ott marad a szánkban.
Kissé szomorkás nevetéssel emlékeznénk a napra, amikor a fáradságosan teli szedett vödrökkel hazaérve, a málnát szétdzsamálva, majd a nagyanyánktól örökölt vászonzsákban átszűrve, kicsurgatva, kinyomkodva már csak arra várunk, hogy anyánk a polc legtetejéről levegye a szalicilt, a kamrából meg a cukrot, és azokat a lével összekeverve ott álljon majd előttünk a mély rózsaszín szörp. Fehér papírzacskóban hozta elő a számunkra sejtelmes port, ami olyan volt, mint a liszt, mégis gyorsan feloldódott a fakanállal kavart lében. Már az utolsó apró kis fehér porszemek is eltűntek a felszín alatt, beleolvadtak az édes szirupba, ami ősszel, télen jaj, de jó is lesz majd, visszaidézi a kandlis sétát a csalitosban, szavakat, mondatokat, amik még évek múlva is eszünkbe jutnak.
Anyánk arca azonban hirtelen halottsápadttá változott, apánkra nézett riadtan, forgatta a kezében a fehér zacskót, amire nem az volt ráírva, hogy szalicil, hanem bizony az, hogy hangyairtó por. Sokáig győzködtük mindkettőjüket, nem lehet az annyira vészes, talán a hangyák belehalnak, de a mi gyomrunk biztosan ellenáll, nehogy már kárba vesszen a kétvödörnyi málnaszörp, nagyobb veszteséget abban a korban elképzelni sem tudtunk. Már nem emlékszem, melyikünk kezdte el a sírást, melyikünk folytatta, és melyik csatlakozott legvégül, de három maszatos gyerekarc kísérte aznap délután végső nyughelyére, az útszéli árokba a legédesebb mennyei mannát, amiről akkortájt álmodott.