(„A rossz mondatokat is be kell fejezni, hogy azután ki lehessen őket húzni. Legyél, hogy megszüntethesselek, például.”) Esterházy Péter: Élet és irodalom
Kipergő mondataimból mára már
Nem káromkodok ide katedrálist.
Hajlongó náderdő,
Tálaló alá borult doboz gyufa,
Szél törte tavaszi fű,
Felnőttként újraserkent hajzat.
Valami ilyen.
A kihúzott mondatok
Bárányok a fejemben,
De az áldozatok nevében ott
Senki sem emel szót.
Távozásuk hőstett:
Több lett hiányukkal az egész.
Végül persze mindenki elmegy oda,
A kihúzott mondatai közé,
Mert ott jobb lakni,
Langyos az eső.
Ki sokat gyomlál, tépdes, irt,
Egyesel, ritkít, kacsol,
Annak puhábban
Esik majd rajtuk a fekvés.
Hiába álmodjuk azt,
Hogy összeállnak,
Hívó szóra, kürtre, harangra,
Szíre-szóra regénnyé fonják őket
Égi anyák.
Az égben nincsenek anyák.
És az áldozat sosem fölösleges,
Csak a földi dramaturgia
Akar szakadatlan csattanót,
Rendszert, sármos okokat.
Ám, ha minden mondatot kihúzol,
És a csönd torában
Kockázod a vért,
Akkor sem remélheted,
Hogy valaki éppen lát föntről.
Éppen néz, mert téged
Most látni kell.
Senkit sem kell éppen látni.
Minden terelt nyáj
Felől el lehet fordulni,
Akad a tekintetnek
Természetes idegen irány.
Hát így állunk most.
Ragaszkodott hozzám a maradék,
Sírtak, a remény fátyolán
Átázott a könny, meg pici takony.
De nem volt kedvemre egy sem,
És istenségemre
Sincs más bizonyíték,
Minthogy őket,
Ha akarom,
Indoklás nélkül,
Törlöm innen el.