Van valami komikus abban, amikor Christine Lagarde ilyen kijelentést tesz: “Volt egy olyan érzés az emberekben, hogy elvesztettük a szuverenitásunkat, szürke öltönyös emberek intézik a mi ügyeinket a fejünk fölött. Ez karikatúra, ezen akarunk változtatni, mert ez okozott ellentmondásokat az Európai Központi Bank (EKB) és az euró megítélésében.” Természetesen a "szürke öltönyös emberekre" való hivatkozás az, ami megmosolyogtató egy olyan, 65 éves francia asszonytól, aki hosszú éveket töltött el a Nemzetközi Valutaalap (IMF) élén, és jelenleg az EKB elnöke. Úgy látszik, ha a világ legtekintélyesebb csúcsbankárainak egyike a pénzvilág döntéshozóira gondol, akkor főleg a férfiak jelennek meg a lelki szemei előtt.
Pedig neki erre aztán semmi oka nem lehet, hiszen mind a két nemzetközi pénzügyi szervezetet első nőként vezette, illetve vezeti. Önbecsülése még a mostani, nehezen kézben tartható világgazdasági helyzetben is joggal növekedhetett, hiszen az Eurobarometer legfrissebb felmérése szerint az EKB történetében most először fordul elő, hogy többen bíznak a bankban, mint ahányan bizalmatlanok vele szemben. S bár az elnök asszony az EKB szuverenitásának elvesztése felett kesereg, valójában a reá jellemző határozottsággal éppen egy olyan új stratégia megalapozását hirdette meg - a függetlenség jegyében. Erre az elmúlt két évtizedben egyetlen férfi elődjének sem volt bátorsága.
Ezt követően talán még az olyan mereven euróellenes jegybankárokat is elgondolkodtathatja az európai közös pénzre való átállás lehetősége, illetve az euró meghatározott feltétek közötti használata, mint amilyen Matolcsy György. A digitális euró tervezett megalkotásával - az átváltási költségek minimalizálásával - Christine Legarde-nak ugyanis nem kevesebb a célja, mint a közös pénz aktív megkedveltetése. Még ha évek telnek is el addig. Amúgy tévedés lenne azt hinni, hogy csak a mi jelenlegi kormányunk - no meg a cseheké és a lengyeleké - viszolyog az eurótól. A világ jegybankjainak többsége így tesz, hiszen a globális devizatartalékaik 55 százalékát amerikai dollárban tartják, és mindössze 22 százalékát euróban.
De a látványos és reálisan meg is valósítható reformok itt még egyáltalán nem érnek véget. Nálunk is kemény kritika éri a statisztikusokat amiatt, hogy az ingatlanárak és a lakásépítési költségek nem részei az inflációszámításnak, arra való hivatkozással, hogy ezek beruházások. Christine Lagarde megígérte: megoldják. S bár az euróövezetben aggódnak, hogy akkor átlépheti a fogyasztói árindex akár az évi 2 százalékot is, de mit mondjuk akkor mi, akik már ennek a kétszerese felett járunk? (Egyébként az Egyesült Államokban sem állnak jobban.) De az EKB kormányzótanácsának sincs mindenre kész válasza. Tudják: az Európai Monetáris Unióban a rugalmas költségvetési politika bevált, ugyanakkor utat nyitott a feneketlen költekezésnek is. Amerika szigorít, Európa mégis laza marad. Kinek van igaza? A válasz még várat magára. A háttérben ugyanis meglapul egy "ellendrukker", a világjárvány - és ő minden tervet felboríthat.