média;sajtószabadság;

2021-07-21 06:01:00

A sajtó vagy az olvasó szabadsága?

Már tévés pályám kezdetén - elég régen volt a Riporter kerestetik, 1964-ben - furcsálkodva fogadtam nevem mellett az újságírói titulust, még inkább bővítményes formáját, hogy televíziós újságíró, ami mindmáig létező fogalompár, csak éppen nincs sok értelme. Ahogy nehéz helyrerakni a netes világban dolgozók szakmai státuszát is, hiszen ők már médiagrafikával, "layouttal”, képszerkesztéssel stb. is foglalkoznak. A világban mindenütt küzdenek a sok új fogalommal, és nyelve válogatja, mily szülemények látnak napvilágot (newscaster, media journalist, blogger vlogger stb.).

Pedig mily egyszerű volt 150 éve! Az újságíró írt, a szerkesztő szerkesztett, a lapkiadó kiadott, a nyomda nyomtatott, a cenzúra pedig vagy az olvasó elé engedte a szöveget, vagy nem. (A szocializmus idején is voltak országok - pl. Lengyelország -, ahol létezett cenzúrahivatal, ami szintén egyszerűsítette a dolgot, mert az újságírónak nem kellett öncenzúrán törnie a fejét, volt, aki helyette tiltott. )

Anno minden egyszerű volt. A sajtból kipréselték a vizet, ez volt a sajtoló. A papírra rápréselték a szöveget, ez volt a sajtó-nyomdagép. És ahogy múltak az évtizedek, úgy bővült a szó jelentése, míg elérte a mostani fogalomkört, és ma már idetartozik majd minden az információ rögzítésére és közvetítésére használt eszköz (rádió, TV, internet, blogok, vlogok stb.). Ehhez a bővüléshez hatalmas technikai fejlődés kellett, a távíró, a telefon, a telex megjelenése, a rádió megszületése, a tévé térhódítása és az internet mindent elsöprő uralma.

Nemcsak a sajtó, de ugyanígy a sajtószabadság fogalma is egyszerű volt 150 évvel ezelőtt. Az a sajtó volt szabad, ahol nem működött cenzúra, le lehetett írni és közzé lehetett tenni valakinek a gondolatait. Az 1848-as forradalom 12 pontja ezt egyszerűen meg is fogalmazta: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.” Az utóbbi igényt mindenki értette, az elsőt senki sem elemezte bővebben. Az amerikai alkotmány megalkotói is e kodifikációs modellben gondolkodtak: az alkotmány első kiegészítése megtiltja a törvényhozásnak, hogy olyan törvényt alkosson, amely a sajtó szabadságát korlátozná.

De ha körülötte minden változott, miért ne változott volna meg az egész sajtó-médiarendszer értelmezésének módja, benne a sajtószabadság nehezen definiálható fogalmával? Vajon attól, hogy nincs cenzúra, automatikusan szabad a sajtó? A sajtószabadság kérdése valóban leszűkül a törvénykezés területére?

A XX. század utolsó harmadában kezdett el gyökeresen megváltozni a korábbi közmegegyezés a sajtó működéséről. Túl a törvényi garanciákon ekkor még virágzottak az objektivitásról, a hírek és vélemények különválasztásáról szóló tankönyvek, a kiadó és a szerkesztőség közti átjárhatatlan falról szóló elméletek is, és még élt - főként a az USA-ban és Nyugat Európában - a modell, hogy a lapok bevételeinek nagyobb része a piaci reklámokból származott, és kisebb része jött az előfizetési díjból vagy az állami támogatásból. De lassan, lopakodva már megjelentek azok az üzletemberek is, akik számára a sajtó birtoklása csak az üzleti, politikai befolyás megszerzésének eszköze volt.

A közszolgálati rádiók és tévék még a II. világháborút követő demokratikus és békét féltő közmegegyezési igény hullámain lovagoltak, de a társadalmakban lassan elöregedett az a réteg, amely még emlékezett a múlt csatáira és az ebből fakadó gyötrelmekre. Így a fiatalabbak ismét nekiállhattak gyűlölködni anélkül, hogy annak következményeit végig tudták vagy akarták volna gondolni, és nem igényeltek mindenkihez szóló közrádiót, köztévét, mely mindenütt egyre inkább kormányzati befolyás alá került.

Majd megjelent az internet. Ennek majd' negyedszázada. Ekkor már mindenki leírhatott, megjelentethetett mindent, nem volt sem szükség, sem lehetőség „kapuőrökre”, így a korábbi fogalmak a hagyományos cenzúráról, nyomdák felügyeletéről stb. teljesen értelmezhetetlenné váltak. Elszaporodtak a pártos újságok és újságírók, az egyéni gazdasági érdekek szolgálatába állított nyomtatott és netes kiadványok, a közszolgálati intézmények egyre inkább állami propagandaeszközzé silányultak, és a sajtó- és médiatermékek zöme egyre inkább és minden áron a túlélésért kezdett küzdeni.

A változás a világon mindenütt megfigyelhető volt, de természetesen a kevesebb gazdasági potenciállal és középosztálybeli vásárlóerővel rendelkező országokban vált elsőre igen szembeszökővé. Nem véletlen, hogy a Balkánon dolgozó médiakutatók foglalkoztak Európában a legkorábban az új és aggasztó jelenségekkel, és hívták fel a figyelmet arra, hogy már rég nem arról van szó náluk, szabad–e a sajtó vagy sem, hanem hogy vajon teljesíti-e azon feladatát, melyre létrejött, lehetővé teszi-e a független és mindenki számára egyformán elérhető tájékoztatást. Mert ha nem, akkor a sajtó és főként az olvasók, nézők integritása sérül. A kutatásokból neten is elérhető és letölthető könyv született 2014-ben. (A Media integrity matters című kötet a mediaobservatory.net honlapon található meg.)

A balkáni médiakutatók a sajtó szabadsága helyett tehát mindenütt a sajtó integritása fogalmának használatát javasolták, és amellett, hogy az újságot írók szabadságát védték, legalább ennyire fontosnak tartják az olvasó-fogyasztó információ-hozzájutási lehetőségeinek szabadságát és főként egyenlőségét is.

Az ő kérdésük már így szól: vajon egy adott társadalomból mindenki azonos lehetőségek és körülmények között juthat-e hozzá az őt (is) érintő korrekt információkhoz, vagy anyagi, technikai, hozzáférési különbségek vannak a lehetőségek között? És itt nem egyszerűen a fogyasztói vásárlóerőről, hanem a kormánytól független sajtó anyagi, terjesztési bázisáról és lehetőségeiről van szó.

A könyv írói csokorba szedték, hogy szerintük mely ismérvek mentén felelhet meg a média az egyenlő elérés és hozzájutás körülményeihez, vagyis miként tudja a média eredeti feladatait teljesíteni. Az integritás a könyvben felsorolt ismérvei közül hármat említenék ki most.

1. A tulajdonosok személye, a tulajdonosi háló átláthatósága és a tulajdonosi összefonódás.

2. Hirdetések, megoszlása, állami hirdetések aránya, azok tájékoztatásként történő álcázása és a létező hirdetési piac torzulásai.

3. A közszolgálati tévé működésének átláthatósága, illetve a szervezet állami felügyelete, a függetlenség csorbulásai.

Az egyik és talán a leglényegesebb elem ebből a tulajdonosi háttér. A már korábban említett motívum - azért veszek lapot, hogy kiszolgáljam a pénzosztók érdekeit, és ezáltal befolyáshoz jussak a beruházásaim elbírálásakor - gyorsan letarolta a balkáni médiát, de Magyarországon még ennél tovább is lépett. Egy a bíróság által elítélt osztrák álmilliomos ugyanúgy csatasorba állt, mint tőkeerős állami vállalatok és magánszemélyek, és egy újabb formával gazdagították az eszköztárat. Már nem a tulajdonost lehetett megvenni, hanem a tulajdont magát. Így jött létre pl. a mára már több mint 500 kiadványt birtokló médiamonstrum, a KESMA. (Hogy ki miért és mit adott bele a „közösbe”, mint egykoron a tszcs-be, és hogy ki mit kapott és mennyit adózott utána, mindez - együtt sok más, a tulajdon átruházással és koncentrációval kapcsolatos kérdéssel - a nagyközönség számára jelenleg megismerhetetlen.)

Egy ilyen konglomerátum európai és valós piaci viszonyok között nem születhetett volna meg. Először a GVH-nak kellett volna fellépnie - mint tette ezt pár évvel korábban egy jóval kisebb volumenű egyesülési kísérlet alkalmából -, és ebben segítségére kellett volna lennie a Médiatanácsnak, a média monopólium kialakulása elleni állítólagos elhivatottságával. Azonban mindkét szervezet csendben maradt, hiszen a kormányzat „nemzetstratégiai fontosságúnak” nyilvánította a KESMA létrejöttét - akármit jelentsen is ez -, és a fent említett két „független” szervezet vezetői némák maradtak. Persze esküjükből fakadóan meg is szólalhattak volna: ez lett volna az európai és becsületes megoldás. De inkább elfogadták a felkínált lavórt és mosták kezeiket.

A fentebb hivatkozott, a sajtóintegritásról szóló tanulmánykötet írói a másik fontos jellemzőt az állami hirdetések elosztásában és kanalizálásában látták, együtt az ennek hatására bekövetkező, korábban független piaci hirdetők „meggyőzésével”, hogy hol érdemes, és főleg hol nem érdemes hirdetni, kinek a plakátját lehet, vagy nem lehet hirdetőoszlopra rakni. És már ekkor, ügyes trükként megjelent, hogy az egyébként politikai kampányidőn kívül tiltott politikai hirdetések új címkét kaptak, és „társadalmi célú hirdetések” néven jelennek meg nap nap után.

A közszolgálatiból államivá torzított központi tv, rádió és hírügynökség állami szócsővé degradálása már csak hab volt a tortán: ennek alaposan kidolgozott jogi bázisát Magyarországon a 2011-es médiatörvény teremtette meg, a másik állami monstrum, az MTVA létrehozásával.

A mára kialakult rendszerben Magyarországon már csak a kormánypárt rendelkezik elegendő anyagi háttérrel az ingyenes napi újságok kiadására, illetve terjesztésére, mely utóbbi amúgy is kulcskérdés. A Magyar Posta július 1-gyel megszüntette a napilapkézbesítést, minden kiadónak. A nagy kiadók költséghatékonyan tudják megoldani ezt a logisztikai feladványt a saját maguk számára, míg a kicsik vagy megpróbálnak felkapaszkodni a nagyok rendszerére, vagy elhullanak.

Az ekképpen kialakult médiarendszerekben már nem az a kérdés, hogy ki mit írhat le, hanem az, hogy lesz-e, aki a mondandót azt széles körben terjeszteni tudja, vagy megreked a social média szintjén, esetleg egy adományokból működtetett website-on, vagy éppen egy rosszminőségű papírra nyomott, hirdetéshiányos, terjesztési gondokkal küszködő újságocskában árválkodik. Egyszerűen fogalmazva: vajon a nem kormánypropagandára kíváncsi olvasó vagy hallgató ugyanolyan szabadon, jó minőségben és korlátozások nélkül jut-e hozzá az őt érdeklő az információhoz, mint a kormánypárti honfitársa, vagy pedig - mint például a Klubrádió esetében- külön technikai beruházásokat kell végeznie, ha az igényelt tartalmat meg akarja kapni?

Ha tehát túllépünk a sajtószabadság fogalmának automatikus, évszázados és mára elavult értelmezésén, és a modern kor teremtette körülmények közepette vizsgáljuk a közép-kelet-európai média integritását, akkor bizony nem szabad meglepődnünk azon, hogy siralmas képet kapunk, és a nemzetközi szervezetek által évente elvégzett rangsorolásban mi is egyre lejjebb csúszunk azon a listán, mely nem a sajtó, hanem az olvasó-hallgató-néző állampolgár szabadságát és a korrekt információkhoz jutási lehetőségeit vizsgálja.