felfedezés;test;Vasember;

2021-07-24 13:50:00

Dragomán György: Testlabirintus

Kőszeghy Flórának

Nem tudod pontosan, mi történt veled, az egész falat betöltő sok­ajtós szekrény előtt fekszel a padlón, meleg van, ezt tudod, arra emlékszel, hogy kerestél valamit, minden ajtót kinyitottál, minden dobozról levetted a fedőt, minden fiókot kihúztál, ott turkáltál a sok kincs között, amik persze csak neked kincsek, másoknak kacatok, bronzöntvények, babafejek, régi hangszerek darabjai, étkészletek maradékai, külön a csengők és a mozsarak, könyvborítók, lámpabúrák, fakockák, kőgolyók, öntvények és ásványok, pár nélküli sámfák, szétszedett kaptafák, késtelen gyaluk, kerestél valamit, erre emlékszel, a forróságra, a hirtelen szédülésre, arra, ahogy a polcba kapaszkodtál.

A földön fekszel, a tárgyak ott vannak körülötted, melletted, alattad, fölötted.

Eszedbe jut a fejfájás, már elmúlt, már nem fáj, már csak egy emlék. Igen, a régi szódásszifont kerested, az ezüstszínűt, hozzá a régi patronokat, megkívántad azt a régi, szinte ihatatlanul fémes szódaízt.

Ahogy eszedbe jut, egyszerre megint szomjas leszel, közben meg tudod, hogy egy korty se menne le belőle a torkodon.

Fekszel, a tárgyakat nézed, nem is a tárgyakat, a tárgyak közötti teret, azt, ahogy formákká szabdalják az ürességet, arra gondolsz, hogy nem lesz erőd felállni.

Nem fogsz tudni megmozdulni.

Fekszel, kilépsz magadból, felülről látod a tárgyakat, te magad is csak az vagy, egy mozdulatlan és mozdíthatatlan tárgy, egy szilárd test.

Emlékszel az óriás vasember történetére?

Nem tudod, ki kérdezi ezt, te kérdezed, te kérdezed saját magadtól.

Emlékszel az óriás vasember történetére?

Tudod, a vaskolosszuséra, aki a csillagközi térből érkezett ide hozzánk?

Arra, hogy a küzdelemben, amit az űrsárkánnyal vívott, szétesett? Hogy az űrsárkány ízekre szabdalta? Lángot okádott rá, darabokra égette?

Hogy a vasember félkontinensnyi teste szanaszét dobálva hevert mindenfelé, némán, mozdulatlanul, holtan?

Látod magad, ahogy a tárgyak között fekszel, a szétesett vasemberre gondolsz.

Hatalmas testromok, széthullott csontváz, a fémbordák ívei beláthatatlanok, a combcsontok üregeiből színesen szivárog a hidraulika festett olaja, a gerinc fémcsigolyái nagy acélbarlangok, kékesen, fehéren csillognak, a kettéhasított fej irdatlan hegyhát, színes kráterrózsa, benne a kiszakadt, messze gurult szemgolyó ürege.

Emlékszel, mi történt aztán? Igen, emlékszel, hogyne emlékeznél.

Az egyik kéz, talán a jobb, szétvetett ujjakkal feküdt a földön, félig a talajba süllyedt, az ujjak hegyvonulatok, az ujjközök kanyonok, a kézhát egy fennsík.

Aztán a kéz egyszer csak megrándult, az ujjak szétfeszültek, a tenyér a talajnak nyomódott, súlya alatt lassú hullámot vetve szakadtak egymásba a kőzetrétegek, az ujjak elemelkedtek a földtől, a kézhát ínárkai mélyén tavakat alkotott az elbugyborékoló olajnyirok, aztán az ujjbegyek a földnek feszültek, ötoszlopú, kontinensnyi kupolacsarnokká emelkedett a kéz, rándulva mozdult, lassan tapogatózva útnak indult, ment és ment és ment, egészen addig, amíg a félig behorpadt szemgolyó nem akadt a nagyujjat és a gyűrűsujjat összekötő fémhártya indafonataiba.

Aztán a kéz rákulcsolódott a szemre, megszorította, kiszorította belőle a horpadást, visszaformálta gömbbé, tökéletesre és kerekre, és a szem belsejében értelmezhetetlen színek villantak, ahogy cirregve kitágult és összeszűkült és újra kitágult a pupilla, a kéz már nem csak egy vak kéz volt többé, két ujja közé vett szemét az ég felé nyújtva, ágaskodva, három ujjon táncolva körbenézett, úgy indult megkeresni a test többi darabját.

A többit tudod, hát hogyne tudnád. Látod magad előtt, hogyan futott végig a kéz a bordák csarnokain, hogyan bolyongott saját szétszabdalt testének labirintusában, amíg meg nem találta végül, sokára, nagyon sokára a csuklót, amihez tartozott.

Látod magad előtt, hogyan vonszolta magát a törzshöz a kar, hogyan talált rá a másik karra, hogyan építette újra testté magát a test.

Persze, meg fogsz mozdulni, persze, lassan fel fogsz ülni, arrébb sepred a tárgyakat, négykézlábra állsz, aztán magad alá húzod a lábaid, felállsz, egy pillanatra megérzed újra a szédülést, a szomjúságot, de ahogy jön, úgy el is múlik.

Az jut eszedbe, hogy talán mégsem igaz a történet, talán mégse mozdult meg, mégse rakta össze magát, talán még mindig ott fekszik, szétszórva, darabokban, körülnézel a tárgyak között, meglátod a szódásszifont, a feje nincs meg, a teste horpadt, átlépsz rajta, indulsz a konyha felé, a vasember darabokra hullott testének labirintusára gondolsz, arra, hogy nem lehet nem eltévedni benne, arra, hogy mégiscsak otthon vagy benne.

Kiérsz a konyhába, találsz egy poharat, megengeded a csapot, teletöltöd, a víz klórszagú és fehér, megvárod, amíg áttetszővé válik, a Vasember váll­ízülete jut eszedbe, belülről látod, a tér görbülete otthonos, ismerős.

Megrázod a fejed, nem akarsz többé arra az óriási testre gondolni, felemeled a poharat, ahogy belekortyolsz, minden erődre szükséged van, hogy ne képzeld belülről látott, szédítő hatalmas tereknek a szád, a torkod, a nyelőcsöved.

A poharat nézed inkább, az üveghenger szabályos simaságát, egyszerre megérzed az önmagát mégiscsak összerakó, mégiscsak újraépítő test csak azért is erejét.

Mosolyogsz.

(A szöveg Kőszeghy Flóra festőművész Analogues – Utólagos előrecsatolás című, a szentendrei ÚjMűhely Galériában nyílott kiállításának megnyitóján hangzott el. A kiállítás augusztus 1-jéig tekinthető meg.)