A kék ajtó

Lefestettük a bejárati ajtót. Látszólag egyszerű történet, elmegy az ember a festékboltba, álldogál egy-két órát három-négyféle cég színkártyablokkja felett. Majd meglát egy fotelt az ablak alatt, engedélyt kér, hogy leüljön, s természetes fényben újabb két órát töltsön el, mire rábök a nagyon enyhén világoskék és a durván sötétkék között félúton arra a közepes árnyalatra, ami nem ugrik ki a palócföldi házak kékjei közül, miközben azért nyomokban emlékeztet a görögökére, s emiatt nemcsak verőfényben hoz derűt a ház népére, hanem talán akkor is, ha vihar dúl, vagy épp a novemberi köd szór párát a dombok alatt.

Dilemmánkat persze megosztjuk a festékbolt tulajdonosával, miszerint akármilyen festék nem jó nekünk, olyan kell, ami jól állja egy óriás schnauzer körme nyomát is. Ilyen festék nincs, tudjuk meg, legfeljebb fokozatok léteznek aközött, hogy a kaparászás alatt azonnal lepattogzanak a szilánkok, vagy beletelik egy-két hétbe, amíg látható nyoma marad a praclinak. Régóta próbálnánk különböző trükkökkel leszoktatni az ebet, hogy az ajtót karistolva akarjon bebocsátást nyerni. Eleve nehéz ügy ez egy kinti-benti kutyánál, aki a vihar, a kánikula, a tűzijáték, a hóesés, a vadászrepülőgépek és a villámlás elől legszívesebben a nappaliba menekül, ugyanakkor ragaszkodik a szabadságához, miszerint kellemes időben odakint tartózkodik.

Szép lett az ajtó, kékjének derűje messzire sugárzik. A száradásig székekkel, kartonlapokkal óvtuk, de aztán eljött a pillanat, amikor átadtuk azt a maga rendeltetésének, vagyis legyen ajtó, ha már ajtó. Nem kellett két-három óra, a kutya bal lábának összes körme vékony csíkokat húzott az elvileg keménynek és ellenállónak mondott bútorfesték homogén felületére. Más megoldást kellett hát keresni, ha nem akarjuk hetente, vagy akár naponta újrafesteni az ominózus részt. Falusi háztartásban könnyen talál az ember ezt-azt, amiről úgy gondolja, jó szolgálatot tesz, még akkor is, ha a megszerzés pillanatában nem volt vele különösebb terve. Ilyen az a kis tehénkolomp, amit úgy három éve vettünk egy vásárban, s teszegettük azóta dobozokba, fiókokba. Ám végre értelmet nyert a csinos kis darab: az ajtó melletti ablakba egy kétkilós mérlegsúly alá egy kilyukasztott nyelű fakanalat tettünk, abból az ajtó aljáig egy madzagot leeresztettünk, a kolompot szépen tengerészcsomóval rákötöttük, s így kidolgoztuk azt a hevenyészett jelzőrendszert, ami reményeink szerint arra készteti majd a kutyát, hogy kaparászás helyett „becsengessen”, azaz bekolompoljon, ha mindenáron bejönni támad kedve. Napjában tízszer-hússzor mutatjuk meg neki, mit kellene tennie, hogy beengedjük az ajtón: a macskák már fejvesztve menekülnek, amikor kolompolni tanítjuk a kutyát, a fecskék is riadtabban húzódnak össze az eresz alatt, és a kacsák is abbahagyják a kövér porcsin hangos csámcsogását erre a hangra. Mi már egész jól kolompolunk, de a kutya még mindig a lábát és a körmeit használja, és nem is érti, minek idegesítjük azzal a furcsa szerkezettel.