Hétfőn formálisan is elkezdődött a rendszerváltás utáni magyar politika második nagy, akár évtizedes távlatokat is meghatározó kísérlete. Az első eredményét már ismerjük: Orbán Viktor a liberális Fidesz 1994-es választási kudarca után sikerrel fogott bele pártja jobbra tolásába (olyannyira, hogy lassan az asztalról is leesnek) és a jobboldali térfélen akkor még létező riválisai felszámolásába. Most valami legalább részben hasonló kezdődött el a bal (vagy, ha úgy tetszik: az ellenzéki, demokrata) oldalon is. Mert az biztos, hogy bármi is lesz a 2022-es választások végeredménye, tartósan ez az (elaprózott?) pártszerkezet nem marad fent. Sem a választók, sem maguk az érintettek nem szeretnék, hogy így legyen.
Török Gábornak igaza lett, amikor azt írta a rabszolgatörvény nyomán kitört közös ellenzéki tiltakozásokat követően: az, hogy MSZP-s, DK-s, jobbikos, LMP-s politikusok feküdtek szorosan egymás mellett, tarkóra tett kézzel a köztévé padlóján, olyan érzelmi gátakat szabadíthat fel bennük, aminek az eredménye egy pártszövetség is lehet a 2022-es választásokra.
Ez az előválasztással formálisan is megvalósult, legkésőbb jövő tavasszal kiderül, a választók hajlandóak-e nagy tömegben olyan pártokra szavazni, akikkel saját preferáltjaik néhány évvel ezelőtt még fasírtban voltak. Egyelőre minden jel arra mutat, hogy a válasz igen lesz, ami persze nem jelent semmit a választás végeredményére nézve. Addig is: már annak is örülni lehet, hogy az indulóknak olyan érték-, és feddhetetlenségi nyilatkozatot, etikai kódexet kell aláírniuk, amiben a demokrácia, a jogállam, a sajtószabadság, az elesettek védelme mellett tesznek hitet. A sok háttéralku miatt persze lehet egy kicsit rossz a szájíze bárkinek, de ezek arról is szólnak: a szereplők azért a kormányváltás mellett fél szemmel saját jövőjükre is figyelnek. A politikának ez is a lényege, ha elegáns, ha nem – a nagy kísérletek mellett.