Tizenkét éves koromban édesanyám egyik barátnője segített bekerülni nyári munkára az Úttörő Áruházba. A fiú öltönyosztályra kerültem. Még csak pár napja voltam ott, mikor egy számomra rendkívül megrendítő esemény történt. Az eladónő, aki mellett dolgoztam, rátukmált egy apára és fiára egy öltönyt, ami szemmel láthatóan túl kicsi volt a fiúnak. Az ujjai nem értek le a csuklójáig, és felemelni se tudta a karját az öltönyben. Az eladó szinte megbabonázta az apát a szövegelésével, akinek láthatóan épp elmentek hazulról. Nem értettem, nem akartam elhinni, hogy a szemem láttára ver valakit át durván az eladó. Hát nem az a fontos, hogy segítsük egymást? Egy eladónak nem az a dolga, hogy a legjobb, legpasszentosabb öltönyt adja el a vevőnek? Én akkor még hót komolyan vettem az úttörősdit, és védtem a vörös nyakkendő becsületét, amibe az is beletartozott, hogy az úttörő, ahol tud segít, nem beszélve arról, hogy az úttörő mindig igazat mond és igazságosan cselekszik.
Úgy tűnt, csak ez az egy öltöny állt rendelkezésre éppen abból a fajtából, amit az apa venni akart, és nem volt nagyobb méretben, tehát az eladó minden bűbájt bevetett, hogy ezt sózza rá az apára. Mint később megtudtam, az eladók teljesítménybérben dolgoztak. Volt egy minimális alapbér, de a többit az eladott öltönyök száma után kapták. Eljött a pillanat, mikor az apa láthatóan elfáradt, türelmetlen lett, leizzadt, haza akart már menni, és bólintott, hogy rendben, megveszik, az eladó meg egy csivitelő madár boldogságával vágta rá, hogy rohan megírni a számlát. Mihelyt eltűnt a nő a láthatárról, az apához fordultam, belenéztem a szemébe, ahogy egy igaz úttörőhöz illik, és azt mondtam neki: „De hát az öltöny kicsi a fiának, szűk, le se ér a csuklójáig az ujja és nem bírja felemelni benne a karját”. Az apa hirtelen felébredt révületéből, ránézett az öltönyös fiára és egyből felfogta, hogy rútul átverték és azt is megértette, hogy hagyta magát az orránál fogva vezetni. Meglepődtem az apa dühén, ami ekkor épp rám irányult. Mintha elrontottam volna a napját, sőt, talán az egész életét. Ő már azt hitte, túlesett ezen az egész rettenetes vásárlási cirkuszon, végre mehet haza, erre pofátlanul beleköpök a levesébe. Persze, utána nyilván a felesége arca is bevillanhatott neki, ahogy követelni fogja, hogy vigye vissza a boltba az öltönyt és cserélje nagyobbra. De ebből a fajtából nem volt nagyobb, nem volt mire lecserélni, úgyhogy a család egy boldogtalan, használhatatlanul szűk öltöny tulajdonosa maradt volna. Ekkor ért vissza az eladó a számlával és át akarta nyújtani, ám az apa összeszorított szájjal hárított és dühösen csak annyit mondott, hogy „nem kérjük az öltönyt”, majd elviharzott a fiával.
– Mit mondtál nekik? – üvöltött rám az eladó.
– Azt mondtam, hogy az öltöny szűk.
– Nem volt jogod beleszólni! Nem rád tartozik! – folytatta az üvöltést az eladó, majd rohant az igazgatóhoz panaszra.
Másnap édesanyám barátnője, egy idősebb, szép szőke kontyos nő, a fiú öltönyosztály vezetője jött értem és elvezetett egy asztalhoz, leültetett, hogy komolyan beszéljen velem. Mondta, hogy sajnos az ügy kikerült a kezéből, már nem tud megmenteni, csak annyit tudott elérni, hogy ne rúgjanak ki az Úttörő Áruházból, hanem ehelyett áthelyezzenek a cipőosztályra. Én döbbentem ismételgettem, hogy "de hát az öltöny kicsi volt, az öltöny kicsi volt". És ekkor valami nagyon különös dolog történt, amit körülbelül harminc évembe került megfejteni. Édesanyám barátnője sírni kezdett, potyogtak a szeméből a könnyek és alig tudta a megrendüléstől kiejteni a szavakat. „Tudod, mi mind elhittük, hogy Rajk László bűnös volt. Sohase bocsájtok meg magamnak, soha! Vonultunk az utcán és követeltük, hogy…” - az itt következő szót zokogás közben úgy ejtette ki, hogy nem értettem belőle semmit, illetve azt hittem rosszul hallom: „... akasszák fel!” Aztán a nő egyre csak azt ismételgette, hogy nem tudtuk, hogy ártatlan volt, fogalmunk se volt, sohase bocsájtok meg magamnak! Soha!
Megalázva hagytam el a fiú öltönyosztályt és mentem át a cipőosztályra, de annyira össze voltam zavarodva, hogy használhatatlan lettem, és már másnap távoztam az áruházból. De hisz én csak jót akartam, és most a jószándékért, az igazmondásért cserébe megbüntetnek és megaláznak. Csak 30 év múlva esett le a tantusz, hogy mit is akart édesanyám barátnője mondani a Rajk-történettel. Hisz mi közöm volt nekem Rajkhoz és a meggyilkolásához? Mindez jóval születésem előtt történt. Máig nem értem, miért került ilyen hosszú időbe rájönnöm, hogy mi volt az összefüggés édesanyám barátnőjének fejében. Igen, azt akarta mondani, hogy tudja, hogy ártatlan vagyok, tudja, hogy igazam van, tudja, hogy jót akartam, és ő még se tud semmit, de semmit tenni értem és az igazamért.
