A latin mondás szerint változik az idő és vele változunk mi is. De ne feledkezzünk meg a budapesti utcák nevéről sem, mert azok még gyakrabban változnak. A csúcstartó minden bizonnyal az Andrássy út, amely ötször(!) cserélt nevet. Sugár útként kezdte, aztán lett Andrássy, az átkosban Sztálin nevét viselte, 1956 végén egy ideig Magyar Ifjúság útjának hívták, később Népköztársaság útja lett a neve, majd a népköztársaság távozása után visszatért az Andrássyhoz. Ez az útvonal az úgynevezett békeidőkben keresztezte az Oktogont és a Köröndöt, amelyek a békeidők vége felé Mussolini, illetve Hitler nevét vették fel, hogy azután a két tér közötti útvonalszakaszt a rossznyelvű pestiek Csalóközként (egy l-el!) emlegessék. És hogy még mindig a névváltogató rekorder útvonalnál maradjunk, annak folytatása a Duna felé valaha a Fürdő utca volt, amely később átkeresztelődött gróf Tiszta Istvánra, hogy azután (remélhetőleg egyszer és mindenkorra) József Attila nevét vegye fel. Szegény jó édesanyám Gróf Fürdő Attila utcának nevezte. Ami már majdnem olyan, mint a Teleki tér, amelyet – igaz, nem a városatyák, hanem az ott tevékenykedő zsibárusok – szerettek úgy emlegetni, hogy a Méltóságos Gróf Teleki László tér.
Apropó, szüleim és apropó, városatyák. Apám arra tanított, hogy ha nem tudjuk, ki is az, akinek nevét egy fővárosi utca viseli, ne legyen felőle kétségünk: polgármester vagy városatya volt a névadó, akit halála után ezzel fizettek ki az utódai, mint például Kamermayer Károlyt, aki a XIX. század második felében volt a főváros polgármestere. Őt egyébként elkerülte az előszeretettel gyakorolt post mortem névmagyarosítás. Mert mit kezdjünk például azzal a józsefvárosi utcával, amely a XIX. század végétől a Tavaszmező nevet viseli? Vajon létezik ilyen magyar szó vagy név? Hát persze, hogy nem. 1874 előtt ez az utca még Frühlingsfeld Gasse névre hallgatott, ami elmegy akár vezetéknévnek is. Akárcsak az az Örömvölgyként megmagyarított Freudenthal (lásd ma Diószegi Sámuel álnév alatt), amelyet ugyan nem feltétlenül egy városatya viselt, de kétségtelenül családnév, egy ott valaha birtokos család neve. Egyébként jól tükrözné a név az utca és a környék jellegét, utalhatna a számos örömtanyára, amelyek ott várták a rászorulókat. A Józsefvárosban ugyanis (Conti utca, Víg utca, Német utca stb.) egészen az 1940-es évek végéig valóban szép számmal akadtak ilyen intézmények.
Az utcanév-változtatás néha sikeres, néha nem. Az utóbbi akkor következik be, ha a lakosság nem fogadja el, és ez nem függ a politikától. Hallottam például egy idős néniről, aki korábban a józsefvárosi Thék Endre utca békés lakója volt, miután azonban lakhelyének neve Leonardo da Vinci utcára változott, minden alkalommal sírva fakadt, amikor a címét kérdezték, mondván: „Nem tudom én azt kimondani, kérem.” (Csak nagyon csöndesen kérdezem: hogyan jegyzik meg és mondják ki Budapest lakói a minap Hszie Si-kuang püspökre keresztelt út nevét?)
Nem hiszem, hogy a lipótvárosi felső rakpart lakói túlzottan ragaszkodtak volna Kun Bélához, mégis bosszankodtak, amikor az útvonal visszakapta eredeti nevét (Újpesti rakpart), mert mehettek ismét cserélni a személyi igazolványaikat és egyéb irataikat. Ugyanabban az időben bukott le a Felszabadulás, a Vörös Hadsereg, a Tanácsköztársaság, a Szamuely, a Ságvári és a többi kommunista névadó is. Ámbár néhány kivételt azért említhetek. A Műszaki Egyetem kollégiuma, ha jól tudom, máig a mérnöki végzettségű Schönherz Zoltán kommunista mártír nevét viseli. Nem mintha a tanintézet közismerten apolitikus, sőt helyenként kifejezetten jobboldali professzorai különösebben tisztelnék a névadót, ám mint kifejtették: ők, konzervatív emberek lévén, csak úgy, ukmukfukk nem cserélgetnek elnevezéseket. És tudok Budapesten két utcát is, amely máig is hajdani kommunisták nevét viseli. Az első a Balázs Béla utca a Ferencvárosban, a másik a Jakab József utca Angyalföldön. Az elsőnek bizonyára azért bocsátottak meg, mert úgy mellékesen jeles író, költő, filmesztéta is volt, a másodikról, azt hiszem, egyszerűen megfeledkeztek. Vagy nem is tudják, hogy kit tiszteljenek benne. Pedig mindketten halálukig kommunisták voltak. Jakab József orvos például egészen addig a pillanatig, amíg 1938-ben Leningrádban az NKVD-s osztag sortüze végzett vele.
De arra is van példa, hogy a lakosság egyszerűen nem hajlandó megválni a patinás utcanévtől. A legszebb példa erre talán az imént említett Leningrád/Szentpétervár, amelynek nevezetes főútvonalát, az orosz írók, költők műveiben is megénekelt Nyevszkij proszpektet a ’20-as években átkeresztelték Október 25. sugárútra. Hiába. A leningrádiak ugyan tudták, (amit olvasóim közül bizonyára már csak kevesen tudnak), hogy miért ünneplik október 25-ét, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját november 7-én, az új elnevezést azonban nem nyelték le. Olyannyira, hogy a hatóságok végül még a szovjet időkben kénytelenek voltak visszakeresztelni Nyevszkij proszpektre. Nem tökéletes a párhuzam, de a budai Széll Kálmán teret is jobbára csak a Moszkvának emlegetik nálunk, míg a pesti zsargonban változatlanul Felszab tér a Ferenciek tere. A legbiztosabb és a legpártatlanabb nyilván az, ha egy utcatáblán csak egy keresztnév áll. Például Ferenc vagy József, ámbár Erzsébet és Teréz az átkosban Leninné változott a Nagykörúton. De az utóbbiak sem azért, mert a hajdani uralkodó család tagjainak nevét viselték.
Ám attól tartok, hogy leragadok az utcáknál. Holott Budapest számozott házakat magukban foglaló közterületeinek még számos egyéb „műfaja” is létezett és létezik: út, köz, körút, tér, körtér, park, sétány, sor, lépcső, lejtő, rakpart. És az idők folyamán ezeknek nemcsak a nevük, hanem a burkolatuk is változik. Ma ez rendszerint aszfalt. Alig hetven-nyolcvan esztendővel ezelőtt azonban a budapesti utcák többségét még nem aszfalt borította, hanem kis vagy nagy kockákon, esetleg a hazai fejlesztésű, tömörre égetett, mésztartalmú anyagból sajtolt sárga keramitkockákon gördültek a szekerek, biciklik, ritka autóbuszok kerekei. Ezeken tömegével ugráltak a verebek (de régen láttam már a fővárosban ilyen madarakat!), emésztetlen magvakat kutatva a bőségesen fellelhető lótrágyában, amelyet az utcaseprők reménytelenül próbáltak eltüntetni a közutakról. Hiszen a városon belüli áruszállítás, költöztetés, postai csomagkézbesítés motorjai többnyire muraköziek voltak, amelyek serényen termelték a lócitromot. A témához híven említsük meg: róluk, illetve a származásuk helyét jelölő tájegységről van elnevezve a Rózsadombon a Muraközi utca. És az állatok neve nem változik. Habár itt is van kivétel. Valamikor a ’40-es évek végén túlbuzgó herpetológusok (kígyószakértők) – bizonyára félreértések elkerülése végett – hivatalosan is parlagi vagy homoki viperának keresztelték át a csak hazánkban előforduló rákosi viperát. Nem tudok róla, hogy később bárki is tiltakozott volna az ellen, hogy ezek a mérgeskígyók visszanyerjék születési nevüket.
