De kik azok a hamis konzervatívok?
Míg a valódi konzervatívok a liberalizmus és a szocializmus korrekciójára törekszenek („hova rohannak ezek”), addig a hamis konzervatívok ítélete a liberalizmusról és a szocializmusról az, hogy „ne legyenek”.
Nem egyszerűen a liberalizmus és a szocializmus tagadásáról van itt szó, nem a kelet imádatáról, hanem a múlt egy idealizált korszakába való visszatérésről (regresszióról), amikor nemcsak liberálisok és szocialisták nem voltak még, de konzervatívok sem. A francia forradalom előtti szakrális korban a királyság jelentette az isteni rendet, ma is ezt kell megvalósítani, úgy, ahogy ma lehet, választott királyság, király nélküli királyság formájában, s lám, működik, van módszer a többség megnyerésére az országgyűlési választáson, majd utána is, mintha a demokrácia és a királyság értelme ugyanaz lenne, ti. a hatalom maximalizálása, egy kézbe rakása. Végül a többség a királyságra szavaz, amit demokráciának tart, mert újra és újra választást nyerve szerzi meg a győzelmet.
Jó érzés lehet királyként sorra meglátogatni a keleti királyokat, szemben a nyugati liberális demokráciák hol konzervatív, hol liberális, hol szocialista vezetőivel, akik ha győznek, korlátozzák a saját hatalmukat, védve maguktól a független intézményeket, védve az egyéni és kisebbségi jogokat és szabadságokat, lehetőséget hagyva a pillanatnyi veszteseknek a jövőbeli győzelemre. („Hát nem amatőrök?”)
A valódi konzervatívok tradicionális értékeket ápolnak, ezzel szemben a hamis konzervatívok tradicionális értéknek keresztelve valláspótlékokat, előítéleteket, ellenségképeket ápolnak, így amikor a családokat és a nemzetet védelmezik az ellenségtől, azt is idejétmúlt, megkopott szellemiség nevében teszik, pl. a nők szerepének a 100 évvel korábban elfogadott változatát támogatják, a nemzetet a kialakulása előtti hősi korba helyezik, történelem helyett históriával tódítják, hiedelmekkel szövik át, hogy a gondjaiból ki sem látó, alul lévő egyszerű ember is tudjon benne hinni (mint vallásban, amelynek prófétája van).
A hamis konzervatívok nem csak tudják, hogy az országgyűlési választás a csoportképzésről szól, ők a csoportképzés mesteri kivitelezői. Tudják – sok ellenzéki politikussal szemben -, hogy a gazdasági többségnek (a háromharmados társadalom alsó két harmadának, nálunk úgy 85 százalékának) nem bármely kiválasztott csoportját, hanem csak egy bizonyos csoportját lehet a többi csoporttal – akár ellenségként – szembeállítani, a gazdasági többséget megosztani, hogy végül néhány százaléknyi gazdag ember a szegények szavazatával legyen még gazdagabb. Végül a szegények az identitásuk alapján döntenek (megmondják nekik az identitásukat), nem pedig a társadalmi szerkezetben elfoglalt helyük alapján.
A szóban forgó "egy bizonyos" csoport, itt és most, a nyilvánvaló többség egyik része: magyar fehérek (azt hangsúlyozva, hogy ők sem nem hazai barnák, sem nem migráns barnák), magyar keresztények (azt hangsúlyozva, hogy ők nem zsidók, azon kívül „nemzeti keresztények”), magyar heteroszexuálisok (azt hangsúlyozva, hogy ők nem homoszexuálisok, és nem hagyják, hogy a gyerekeik elkapják).
A liberálisok és a szocialisták csodálkoznak, hogy miközben a nyilvánvaló többség másik részét képzelt, alkotott, tervezett, kisebbséget védő csoportokba invitálva akarják megnyerni, nem igazán tudnak csoportérzést kiváltani bennük (többnyire átlag nyolcszáz fős tüntetést tudnak összehozni). A nyilvánvaló többség másik részét jelentő emberek nem rohannak a képzelt, alkotott, tervezett, kitalált csoportokba, mert sokszor azt sem tudják, hogy ők vannak megszólítva, hogy ők-e a „sokak”, a „99-ek” (az osztályok, a rétegek, a munkások, a parasztok, az értelmiség), a liberális demokraták, a köztársaságiak, az európai magyarok, stb., hiszen ők elsődlegesen a nyilvánvaló többség részei, miért nem akként szólítják meg őket? Nos, talán mert a túltolt PC miatt az felérne a rasszizmussal!
Aki a hamis konzervatívokat le akarja győzni, annak közvetlenül kell megszólítania a nyilvánvaló többség másik részét, az ugyanehhez a nemzethez tartozó fehéreket, akiket nem zavarja, hogy vannak barnák; azokat a keresztényeket, akiket nem zavarja, hogy valaki zsidó, és az sem, hogy a kereszténység internacionális; azokat a heteroszexuálisokat, akiknek nincs olyan téveszméjük, hogy a homoszexualitást el lehet kapni. Tudatosítani kell bennük, folyamatosan mondani kell nekik, hogy ezekre büszkék lehetnek, mint a nyilvánvaló többség tagjai (igen, mint fehérek, keresztények, heteroszexuálisok), a nyilvánvaló többség fóbiás tagjaihoz képest (igen, ők is fehérek, keresztények, heteroszexuálisok). Ha ugyanis nincsenek közvetlenül megszólítva, hanem kitalált csoportba – a „sokak” közé, az európai magyarok közé, a 99-ek közé, a köztársaságiak közé – invitálják őket, ráadásul a védelmezett kisebbség identitását magukévá tevőknek kiáltják ki őket a hamis konzervatívok (kikényszerített identitáspolitika), akkor sokan - minél inkább alul vannak, annál inkább, minél kevésbé igazodnak el a társadalmi szerkezet és az identitásuk mátrixában, még inkább - hozzácsapódnak a többség fóbiás tagjaihoz, akiket a hamis konzervatívok közvetlenül megszólítanak. Mert a többséghez tartozni jobb, ha nem jobb, akkor előnyösebb.
Ha a liberális, szocialista, radikális ellenzék nem elsősorban többségi mivoltukban szólítja meg az embereket, hanem kisebbségek jogait védő csoportokba hívja őket, majd azokból próbál többséget összerakni, azzal nem tudja megosztani a nyilvánvaló többséget (erről írunk évek óta), de attól még a hamis konzervatívok megosztják a gazdasági többséget kulturális, identitásbeli alapon, akkor a nyilvánvaló többség többsége (már nem csak a fóbiások) is a hamis konzervatívokra szavaz. (A tévedések elkerülése végett a gazdasági többség és a megkérdőjelezhetetlen „fehér” többség ugyanaz a halmaz, amelyiket az egyén felvállalja, annak lesz a része.)
És igen, elérkeztünk a lényeghez: azért életképesek az intoleráns demokráciák, mert az azokat működtető hamis konzervatívok üzenetéhez vonzódik a választók többsége. Ez a tény.
A hamis konzervatívok magától értetődően neveznek meg értékként hiedelmeket, előítéleteket, ellenségképeket, és övék a többség, mert mindig valamely többség mellett állnak ki, ha nem támadják azt a többséget, akkor eljátsszák.
Másként fogalmazva: a magyarok többsége nem bírja a migránsokat, a homoszexuálisokat, a zsidókat, a cigányokat, már a liberálisokat sem, a hamis konzervatívok pedig sorra veszik őket, mint akiktől meg kell védeni a többséget. A többség pedig hálás ezért.
Az egy-egy ember fejében lévő hiedelem korfán egyszerre lehet háromezer éves hiedelem a prófétákról, ezer éves hiedelem a rasszokról, kétszáz éves hiedelem a nők szerepéről, háromszáz éves hiedelem a társadalmi hierarchiáról, százéves hiedelem a gazdag ember - szegény ember viszonyról, harmincéves hiedelem a hatalom szerkezetéről. Az egyszerű emberek fejében ma is a hiedelmek, köztük az értékekről alkotott hiedelmek uralkodnak, mégis a szocialisták, a liberálisok, a valódi konzervatívok az értékek definícióját sorolják nekik, de a hiedelmekből néhány ezer év alatt kicsiszolódott értékek csak néhány száz értékszakértő fejében és az általuk írt könyvekben lelhetők fel definícióba foglalva.
Sejtésünk szerint a hiedelmek korfája a lakosság korfájával és területi elhelyezkedésével korrelációt mutat (annak ellenére, hogy mostanában idegesítően sok royalista, sőt törzsi szemléletű koravén ifjú mutatja magát), de átugorva a bizonyítást, önkényesen bemondjuk a végeredményt: a kisfalvakban, zsákfalvakban fajlagosan annyival több szavazatot kapnak a hamis konzervatívok, mint amennyivel a városi szavazóknál (pedig ott se jó a helyzet) fajlagosan kevesebb falusi szavazó tudja visszamondani a hatalmi ágakra vagy a hatalom ellensúlyára vonatkozó tételeket („minek, hiszen mindegyik a Viktor”).
Az ellenzéknek nem kampányidőszakban, hanem két választás között kellene megvívni a jogegyenlőségekért folyó megosztó harcokat, a rasszizmussal, a genderrel, az etnikumokkal, a kulturális, vallási, kisebbségi identitásokkal, a homogenitással, a sokszínűséggel összefüggő társadalmi vitákat.
Kampányidőszakban többet kellene foglalkozni a nyilvánvaló többség nem fóbiás részének összefogásával, valamint a létező közösséggel, vagyis a nemzettel mint szociális, mint szolidáris, mint kulturális közösséggel (különben másra használják fel).
Napjainkban ennek az ellenkezője történik: az ellenzék a kampányban is belekényszerül (meg nem is bánja) az identitáspolitikába, az e célból támadott kisebbségek identitásának védelmébe.
Az ellenzék keresi a sosem lelt egyensúlyt az identitáspolitika és az jövedelmi egyenlőtlenség, a szociális igazságtalanság enyhítése között, de nem találja, közben a hamis konzervatívok a kétszázezer forintos minimálbér bejelentésével megoldják az ellenzék egyensúlyzavarát.
Gyurcsány van, már megszoktuk, nincs mit tenni, de hogy pótolható az a minimum öt százalék, amit a hamis konzervatívoknak szállít azzal, hogy nem tudja abbahagyni?
Az ellenzék nem tudja kimondani, hogy fele annyi migránst sem fog befogadni, mint Orbán Viktor, de hogy pótolható az a minimum öt százalék, amit ezzel a hamis konzervatívoknak szállít?
Az ellenzék a megtámadott nemzet víziójához annyit tud hozzászólni, hogy nem is igaz. Mondhatna többet, kevésbé szégyenlősen, nyilván nem nacionalizmust várunk tőle, hanem egy szociális, szolidáris, kulturális közösség vízióját. Ehelyett értékes embereink kijelentik, hogy szeretik a hazájukat. Nyilván szeretik, de hogy pótolható az a minimum öt százalék, amit a megtámadott nemzet víziója jelent a hamis konzervatívoknak?
„Az nem lehet, hogy ész, erő, És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt.”
A Szózat sorai nemcsak túl patetikusak ide, de túl optimisták is, ugyanis „lehet”.