A két nép és a két ország sokkal közelebb van egymáshoz, mint azt gondolni szoktuk, mondta tavaly nyáron Minszkben Orbán Viktor és Alekszandr Lukasenko rögvest elcsalta az elnökválasztást. Ezt a magyar kormányfő nem kifogásolta, mint ahogyan a sokat szenvedett, s legalább ebben hozzánk tényleg közelálló belarusz nép rendszeres gumibotozását sem. Azt is legfeljebb hümmögés fogadta, amint a kolhozelnök mentalitású diktátor parancsára eltérítettek egy polgári repülőgépet, csak hogy kézre keríthessék a rajta utazó ellenzéki bloggert. Még jó, hogy a magyar kormány nem vétózta meg az emiatt hozott európai szankciókat.
A sprinter Krisztina Tyimanovszkajának a fél V4 (Varsó és Prága) ajánlott segítséget, végül előbbi fogadja be a férjével. Magyarország sajnos a visegrádiak azon feléhez tartozik, amelyik nem tartja nonszensznek, hogy 2021-ben egy sportolóval szemben állami erőszakot alkalmazzanak, amiért az interneten panaszkodik tökfej edzőire. Meg azt se, hogy egy ország olimpiai bizottságát a notórius csaló elnök fia vezesse. Viktor Lukasenko sportolóként ismeretlen, sőt, a rokoni száltól eltekintve minden más minőségében is. Ha van egy csöpp esze, nem kavar botrányt – akinek vaj van a fején, ne menjen a napra –, pláne, hogy a sztoriban eredetileg nem volt politika. De a diktatúrában persze minden politika, legfőképpen az, ha valaki ki meri nyitni a száját.
Mint a Tyimanovszkajánál sokkal rosszabbul járó Vitalij Sisov, a rezsim elől menekülők megsegítésével foglalkozó kijevi Belarusz Ház 26 éves igazgatója. Őt kedden felakasztva találták a lakása közelében lévő parkban, ahová hétfőn este kocogni indult. Az ukrán rendőrség gyilkosság miatt kezdett nyomozást. Lám, még egy eltávolításra ítélt futó…
Kéne lennie valamilyen határnak, amin túl a magyar kormány nem hallgat és főleg nem támogat aljas diktátorokat. De nincs. Pedig Orbán Viktor érdeke is az lenne, hogy senki se mondhassa, Magyarország és Belarusz közelebb van egymáshoz, mint azt gondolni szoktuk. Hacsak nem tudja, hogy majd leszünk.