Ellenállni a nyomásnak felszabadító érzés

Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta szerint a jóllét elérése a legfontosabb a pácienseinél, ami azt jelenti, legyenek pontosan tisztában az erősségeikkel, hibáikkal. A szakember közel tíz éve dolgozik együtt Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardvívóval, de más sportágak képviselőinek is nyújt segítséget.

Ön megrendezte volna a tokiói nyári olimpiát, ha megkérdezik a véleményét?

A sportolók miatt mindenképpen igen. Nagyon sajnálom azokat a versenyzőket, akiknek ez a furcsa olimpia az első. Bár azt is tudjuk a Tokióból érkező hírek alapján, hogy nem mindenhol egyformán szigorúak a szabályok. A sportolói faluban lakók mozgását szigorúbban ellenőrzik, mint azokét, akik azon kívül laknak.

Lelkileg vagy fizikailag visel meg jobban egy sportolót az olimpia elhalasztása egy évvel?

Nem lehet a kettőt szétválasztani, együtt nehéz elviselni a helyzetet, de itt is vannak különbségek. Egy atléta például a lezárások idején is el tudott menni futni, a vívók azonban csak erőnléti edzéseket tudtak végezni, a nagyon fontos iskolázás az edzőpartnerekkel kimaradt. Volt időszak, amikor az uszodákat már kinyitották az úszók részére, de a vívók még mindig csak otthon tudtak edzeni, ezt sem élték meg könnyen. Krízis volt ez mindenki számára, mert a sportolók elveszítették az identitásuk egy részét, nem voltak versenyek, hiányzott az életükből a megmérettetés, a visszajelzés arról, hogy hol tartanak.

Hogyan lehetett a tokiói buborékra mentálisan felkészíteni a sportolókat?

A koronavírus-helyzet mindenkit egyformán érintett, ráadásul fennállt annak a veszélye is, hogy mástól elkaphatják a fertőzést. Beszéltünk minderről, de abban maradtunk, hogy meg kell próbálni kizárni azokat a dolgokat, amiket úgysem tudunk befolyásolni.

Vannak Szilágyi Áronon kívül más páciensei is az olimpikonok között?

Igen, de nem mindenki szeretné, hogy a neve nyilvánosságra kerüljön. Áronnak nagyon sokat köszönhetünk, mert nyíltan vállalta, hogy szakember segítségét veszi igénybe és talán egyre többen értik meg, hogy nem kizárólag a hülyék fordulnak pszichológushoz. A vívásnál nagyon fontos a megfelelő mentális felkészülés, egy-egy asszóban az dönt, hogy az adott hét-nyolc percben ki tudja jobban kezelni a stresszhelyzetet, kizárni a környeztet és az ellenfél pszichológiai trükkjeit.

Mi Szilágyi Áron három olimpiai bajnoki címének titka?

A kimagasló vívótudása mellett a mentális ereje és az a tudatosság, ahogy készült minden olimpia előtt. Élvezi a kiélezett helyzeteket, minél nagyobb a tét, annál jobban teljesít. Ha szoros mérkőzésen 14-14 az állás, akkor szinte biztos, hogy ő viszi be a győztes találatot.

Volt arra példa, hogy egy páciensénél előre lehetett tudni, nem fog nyerni, mert nincs olyan lelki állapotban?

Igen. A munkám során az a cél, hogy a páciensemmel közösen – mindegy, hogy civil vagy sportoló – elérjük a jóllét állapotát. Ez nem azt jelenti, hogy minden rendben van, hanem azt, hogy tisztában van az erősségeivel és a korlátaival. A sportolónak el kell tudnia fogadni azt is, hogy esetleg hibázik vagy egy váratlan külső körülmény miatt elmarad a várt eredménytől. Ez nem azért alakul így, mert mentálisan nem volt elég felkészült. Az már a mentális felkészülés minőségét mutatja, hogy a kudarcot hogyan tudja kezelni.

Létezik a sokat emlegetett esélytelenek nyugalma és az esélyesség terhe?

Igen, ezt hívjuk téthelyzetnek. Sokszor keresnek meg azzal, hogy az edzéseken minden jól megy, a versenyeken azonban nem sikerül ugyanilyen teljesítményt nyújtani, lefagyott állapot alakul ki. A gyerekeknek azt szoktam mondani, hogy ez az izgalom a szupererő. A szorongás energia.

Mennyire tolódott el az élsport a győzelmi kényszer irányába a játék öröme helyett?

Sajnos ez megtörtént, missziómnak tekintem, hogy a hozzám fordulókat visszatereljem a sport élvezetének irányába. Felidézzük azokat az időket, amikor elkezdtek sportolni, amikor azért jártak edzésekre, mert szerették űzni ezt a sportágat. Aki élvezettel vesz részt a versenyeken, annak ez pozitív hatással van a teljesítményére.

Lehet kívülről látni, hogy ki élvezi a versenyzést és ki szenved tőle?

Igen, ez a kívülállók számára is feltűnik, ha elkezdik ebből a szempontból figyelni a sportolókat.

Létezik versenysportra alkalmatlan lelki alkat?

Vannak típusok, akiknek lételemük a versenyzés. Aki szeret sportolni és eredményes akar lenni, meg tudja tanulni, hogyan legyen alkalmas a versenyzésre. Ha valaki nem szereti az ilyen helyzeteket, az ne legyen élsportoló. Lehet sportolni hobbiból is. A klasszikus példája annak, hogy kitartással, mit lehet elérni az Eddie, a sas című film, amelynek főszereplője annyira szeretne elindulni egy téli olimpián, hogy tehetség nélkül, de rengeteg munkával, kitartással tagja lesz a síugrók mezőnyének. A személyiség fejleszthető.

A négyszeres olimpiai-, tizenkilencszeres világbajnok amerikai tornász, Simone Biles mentális állapotára hivatkozva visszalépett az olimpián a szerenkénti döntőktől, majd néhány nap szünet után gerendán mégis versenyzett és harmadik lett. Változtathat az ő esete a hozzáálláson az élsporthoz és a sportolókhoz?

Nagyon szimpatikus, ha ilyesmi történik. Van egy felöltöztetett valaki, akiről azt gondolják, nem hibázhat. Jó üzenet, ha meglátjuk mögötte az embert, aki ugyanúgy hibázhat, mint bárki más. Teljesen rendben van, hogy mérlegelt és így döntött. Valószínűleg felmérte, rosszabb lett volna, ha folytatja a versenyzést. Aztán összeszedte magát és gerendán megint versenyzett. Olyan sportoló képes erre, aki pontosan tisztában van a képességeivel, mentálisan rendben van.

Előfordulhat, hogy szóltak neki, mindent ne adjon fel?

Lehet, de sokszor azt tapasztalom, hogy a sportolók sokkal nagyobb terhet raknak a saját vállukra, mint a környezetük, az edzőjük vagy a szurkolók. Ha vállalom, hogy ellenállok a közösségi nyomásnak és azzal ellentétesen döntök, az felszabadító érzés. Örültem ennek a lépésének.

Elindíthat Simone Biles egy olyan folyamatot, amikor nem a mindenáron győzni akarás lesz a legfontosabb? Válhat ő ennek a szimbólumává?

Szeretnék abban az ideális világban élni, ahol emberek belátják a hibáikat és visszalépnek bármilyen pozícióból, mert látják, hogy ez már nem érdeke a közösségnek és nekik sem. Jó lenne, ha ez így lenne akár a sportban is. A Covid után a HR-esek körében az empatikus vezetők lettek nagyon keresettek, akiknek vannak érzéseik, nemcsak teljesítményre koncentráló robotok. Nagyon remélem, hogy megtanuljuk, mit jelent a másik elfogadása.

Mit gondol arról, hogy most már mi nézők is hallhatjuk edző és sportoló beszélgetését? Ön szerint az ott elhangzottak tartoznak ránk, kívülállókra?

Kicsit jó a nyitottság a világban, kicsit pedig nem szimpatikus, de meg kell tanulni alkalmazkodni hozzá. Ma már mindenhova benézünk, nem? Ez a Big Brother. Szoktam háttérmunkásként dolgozni valóságshow-ban. Az elején még mindenkit feszélyez a kamera, azután annyira átvált a fókusz, hogy nem vesznek tudomást róla. Hozzáteszem, hogy a versenyállapot egy sportolónál módosult tudatállapot. Ott nem a kontrollált viselkedés a jellemző, és ezzel nincs is baj, mert látjuk a hősünk emberi oldalát.

Vannak országok, ahol kiemelten fontos a sport, máshol kevésbé. Ez látszik az olimpiai eredményekért járó pénzjutalmakon is. Miről szól ez, hőskeresésről?

Nagyon sok összetevője van ennek. Nálunk végig követjük egy sportoló pályafutását, aki érmes lesz az olimpián, életjáradékot kap, ami szerintem rendben van, nagyon sokat tett érte. Nagyon nehéz egy élsportolónak pályát váltani, igaz, sok példát láthatunk arra, hogy aki versenyzőként sikeres, az később edzőként, sportvezetőként is megtalálja a helyét vagy az élet más területén boldogul. Az olimpia eszméje pedig gyönyörű: ne háborúzz, hanem a versenypályán győzd le a másikat! A kultúrák között az a különbség, hogy hol hogyan kezelik a felgyülemlett szociálpszichológiai feszültséget. Ez történhet nagyon és kevésbé agresszíven. A jutalmakkal is ez a helyzet, vannak országok, ahol folyamatos támogatást kapnak a versenyzők, máshol a sikeres olimpiai szereplésért jár komolyabb összeg. Magyarországon a sportágak között is nagy a különbség a fizetések terén, külföldön más a helyzet. Amerikában óriási az egyetemi sport presztízse, a versenyzők folyamatos anyagi támogatásban részesülnek, viszont kevesebb az olimpiai jutalmuk. De a finanszírozás sportpolitikai kérdés.

Mennyire nehéz felkészíteni valakit a versenysport utáni életére?

Nagyon. Eddig volt valami, ami betöltötte az életét, a napi több órás edzések, a versenyek keretet adtak, majd mindez egyszer csak megszűnik. Ilyenkor űr keletkezik, amit meg kell élni, el kell gyászolni, helyre tenni és megtalálni az új utat. Mindig terelem a pácienseimet a tanulás felé, legyen ott nekik egy másik láb, amikor befejezik a sportolói pályafutásukat.