„Megtaláltam a kedvenc sportágam, amit ezentúl nézni fogok. De csak a női meccseket" - tette hozzá nevetve 1996-ban, az atlantai nyári olimpia idején egy férfi ismerősöm. A strandröplabda ugyanis ekkortól került be az olimpiai versenynaptárba. A nemzetközi szakszövetség, a FIVB 1999-ben hozta meg a dresszkódot. A nőknek a fürdőruha lett az egységes kötelező ruházat, a férfiaknak rövidnadrág és ujjatlan felső. Akkor még senki nem tette nyilvánosan szóvá, hogy – hacsak nem a televíziós közvetítések (férfi) nézőszámának emelése végett – miért játszthatnak a férfiak rövidnadrágban, ha a nőknek a fürdőruha kötelező.
És nem a strandröplabda az egyetlen olyan sportág, amelyben diszkriminatív módon, a nőknek kényelmetlen, hiányos, egyesek által megalázónak érzett formaruha a kötelező, miközben ugyanabban a sportágban a férfiak rövidnadrágban versenyezhetnek.
Minden bizonnyal nem véletlenül, elsőként, áprilisban Dániában döntött úgy a kézilabda-szövetség, hogy a strandkézilabdázó nőknek joguk van eldönteni, hogy bikiniben vagy rövidnadrágban akarnak-e játszani. (A skandináv államok világviszonylatban vezető helyen vannak a női jogok és a nők politikai, közéleti szerepvállalása tekintetében.) A szabályozás szerint ugyanis a strandkézilabdás lányok kötelező formaruhája szűk szabású sportmelltartó egy maximum tíz centiméter széles bikinialsóval.
Júliusban a norvég strandkézilabda női válogatott került a világsajtó címoldalaira, amikor az Európai Kézilabda-szövetség 1500 euróra bírságolta a csapatot, amiért a játékosok a kötelező bikinialsó helyett rövidnadrágban léptek pályára az Európa-bajnokságon. A norvég szövetség azonban kiállt a lázadó lányok mellett, átvállalta a büntetést, a szövetség elnöke pedig úgy nyilatkozott, büszke a játékosokra, ideje volna a szabályokat módosítani, a szövetség tovább küzd azért, hogy a játékosok olyan viseletben léphessenek pályára, amiben jól érzik magukat. A norvég válogatott a verseny előtt kérte a szövetséget, hogy rövidnadrágban léphessen pályára, de kérésüket elutasították és figyelmeztették is, hogy a szabályok megszegése pénzbírságot von maga után. Hírességek álltak ki a csapat mellett, az amerikai énekesnő, Pink azonnal be is jelentette, minden büntetésüket fizeti, kiállásukat pedig támogatja.
Tokióban a német női tornászválogatott lepte meg a világot azzal, hogy a bikinivonalú dressz helyett egész alakos formaruhában versenyeztek. Őket nem bírságolták, mert a lábakat takaró ruhák engedélyezettek a nemzetközi tornaversenyeken, de eddig kizárólag vallási okokból viselték őket. A Deutche Welle beszámolója szerint a német tornászlányok így kívántak tiltakozni a sportágat övező szexizmus ellen. A válogatott Sarah Voss azt is elmondta, példaképekké szeretnének válni, több támogató visszajelzést kaptak máris.
A norvég csapat és az afrohajúak sapkáinak betiltásának esete is jól mutatja, hogy a legtöbb olimpiai szabály elavult. (Az úszó Alice Dearingnek pedig azt mondták, hogy nem hordhat az afrohajához illő sapkát.) A tisztviselőiknek oda kellene figyelniük arra, hogyha az olyan nagy cégek, mint a Nike és az Adidas reagálnak a változásokra (például sporthidzsábokat gyártanak), akkor nekik is feladatuk lenne hasonlóképpen tenni - írja a brit Marie Claire. És ezeket a szabályokat nem ártana a nők bevonásával meghozni, megkérdezni őket, hogy ők miben szeretnének sportolni. A Victoria Egyetem által közzétett tanulmány szerint a sportolói egyenruháról megkérdezett nők 88 százaléka inkább rövidnadrágot viselne a sportoláshoz, százalékuk pedig a pólót választaná a leleplezőbb lehetőség helyett.
Minden bizonnyal nem hiú remény a Vossé. Szabó Kati az 1984-es Los Angeles-i olimpia tornász csillaga a Népszava megkeresésére elmondta, biztos abban, hogy más országok is követni fogják a német példát. Hogy mennyire kényelmetlen vagy megalázó a női kötelező tornadressz, azon ő maga soha sem tűnődött. Mint fogalmazott „én ebbe születtem bele, ebben hagytam abba. Akkor ez nem volt kérdés. Nem tudom, ki dönt a kötelező ruháról, az biztos, hogy nem a lányok”. A négyszeres olimpiai, többszörös világ és Európa bajnok, Franciaországban élő romániai magyar tornász a világszerte döbbenetet kiváltó Simon Biles jelenségre is kitért. Az amerikai tornász ugyanis, mentális állapotára, pszichés terhelésre hivatkozva visszalépett a versenyzéstől. Mint Szabó mondta, eleve iszonyú teher alatt élnek az élsportolók. A mindennapi 7-8 óra edzés mellett az esélyesség terhe, az irányukba támasztott elvárások is nyomasztók. Ha valaki olyan szintre ér, mint Biles, többszörös bajnok, a mögött rengeteg munka, edzés, lemondás van. Ha ezek után feladja a versenyzést, arra nagyon komoly oka kell legyen.
„Én úgy gondolom, ez a nyomás nem csak szakmai. Mi is annyira fel voltunk készítve, hogy akár éjjeli álmunkból felköltve is ugyanúgy tudtuk volna megcsinálni a gyakorlatot. Egy olyan élsportoló nevét, mint Biles, az egész világ ismeri, rengeteg körülöttük a reklám, ami a mi időnkben nem volt. Ez, és a velük szembeni elvárás a legnagyobb nyomás számukra. Ha Simon Biles vagy, akkor mindenki azt várja el, hogy legyél az első. Csak nem kell elfelejteni, hogy ő is ugyanolyan ember, mint bárki –ő is tud beteg, fáradt, kimerült lenni. Csak a szurkolók nem ezt várják tőle, hanem a következő aranyat, és ez a nyomás, higgye el nekem, nem könnyű. Látom Hosszú Katinka esetét is. Eddig ünnepelték, most szidják. Ez nem normális, a sportolók is emberek. Nekem nagyon nehéz elhinni, hogy egy sportoló bármilyen versenyen nem akar nyerni. Nem lehet csak mindig kérni és elvárni valakitől, mert az idő telik, Katinkának, Bilesnak és mindenkinek.”
