Az agg tábornok „idegen s új embert már nem akar megismerni”, üzente elsőre az interjút kérő újságírónak. Az azonban nem tágított. Regényt tervezett az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról, főhősnek a generálist képzelte. Azt, aki gyerekkorának „megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója” volt, „akiről csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak, s a legenyhébb, amit róla mondtak, az volt, hogy: «hogy nem akad egy tiszta szívű magyar ember, aki bunkóval verje agyon az árulót.»”
Görgei Artúr (1818–1916) pár nappal később mégis fogadta pesti, belvárosi lakásán a lelkes fiatalembert, aki már ismert volt, de bámulatos életművének javát csak azután írta meg. Móricz Zsigmond (1879–1942) addigra egészen másként látta a hadvezér szerepét, mint ahogyan tanították neki. Megrendítette a találkozás az akkor 94 éves „élő vértanúval” (1912). Ám a regényt végül nem írta meg, mert hamarosan kitört az első világháború, jött Trianon, „s epizóddá mosta a szabadságharc hőskorát”.
Évek múltán, már nagy hírű íróként mégiscsak megörökítette beszélgetésüket; emlékező cikke a Nyugatban jelent meg (1930). „Néztem őt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a feje búbján a dudorodást, a komáromi csata sebesülésének emlékét.” Eltökélte, hogy igazságot szolgáltat Görgeinek. Lángész volt, írta róla, „a magyar história legnagyobb kondottierije”, aki „mindig a népért küzdött, soha a kormányért”.
Görgei nem volt áruló, bajtársai tudták a legjobban. Levélben állt ki mellette Klapka György, Komárom hős védője s vele együtt több száz honvédtiszt. A bátor katona a drámai pillanatban képes volt meghozni a népszerűtlen, ám egyedüli tisztességes döntést: maradék seregével, amelynek már lőszere is alig maradt, letette a fegyvert Világosnál. Móricz szavával „Aradon sem akar tizenötezer embert lemészároltatni, mert szüksége van az emberre a hazának”.
Kossuth Lajos volt az, aki elmenekült döntéseinek következményei elől, miután kormányzó elnökké választatta magát Debrecenben. Nem vállalt felelősséget a kilátástalan helyzetben, inkább az ifjú tábornokot tette meg bűnbaknak az elbukott álomért. Vérbeli populista módjára árulózta le Görgeit, és makacsul ragaszkodott önfelmentő hazugságához. Hiába kérte a becsületének tisztázásán fáradozó áldozat: „Hagyjon fel végre amaz áltanok hirdetésével, melyekkel Ön a haza dolgát fel nem építhette és fel nem építheti…”
Szegény Görgei, a naiv lángész! „Nem volt politikus” – mondja róla Móricz, aki regény helyett végül kitűnő esszét kerekített. Érdemes elővenni, megjelenése után majd egy évszázaddal is érvényes üzenet rágalomról, manipulációról, a nemzeti emlékezet csalfaságáról, sok egyébről. Még geopolitikáról is. Például: „A vesztett forradalom után támadt az idea, hogy Magyarország orosz protektorátust kérjen. Magyarországot Szent István szakította el Kelettől. Hogy helyes volt-e, azt ezer év mutatta meg. Ha Szent István a Kelettel marad, akkor Magyarország régen beolvad az orosz impériumba.”
Világos beszéd.