Már több mint másfél éve a járvány fogságában élünk. A világ – benne Magyarországgal – nem hasonlít korábbi önmagára sem egészségügyi, sem gazdasági, sem társadalmi szempontból. Különösen igaz ez hazánkra, ahol a kormányzat a járvány ürügyén olyan messze ható változtatásokat vitt véghez, amelyek nagy részének nem sok köze volt a járványhoz. Bár a pandémiának még nem látni a végét, a több mint másfél év tapasztalatai összegzésre várnak. Ez persze lehetetlen vállalkozás egy cikkben, de néhány lényeges szempontot érdemes áttekinteni.
Ha azt kérdeznék tőlem, hogy Magyarország jól vagy rosszul kezelte-e eddig a járványt, azt válaszolnám, hogy is-is. Bizonyosan jobban, mint a brazil Bolsonaro, aki szerint egy nátha az egész; a belorusz Lukasenko, aki szerint a gyógymód összetevői a szauna, a vodka és a traktorozás; vagy az élők sorából már távozott tanzániai Magufuli, aki úgy gondolta, hogy az ima mindent megold (persze ma már az első kettő is mást gondol erről). Ha viszont mondjuk Új-Zélandhoz vagy Tajvanhoz hasonlítjuk magunkat, nincs okunk büszkeségre.
Az igazság az, hogy a járványkezelésben szinte mindenütt követtek el hibákat, csak volt, ahol bevallották, volt, ahol nem. De nem lennénk az Orbán vezette Magyarország, ha nem járnánk ebben is külön úton. A mi vezetésünk ebben is a versenyt, a gonosz és alkalmatlan „Brüsszellel” szembeni harcot és általában azt az alkalmat látja, hogy bebizonyítsuk, mennyivel különbek vagyunk másoknál. Ezzel nemcsak az a baj, hogy az állítás valóságalapjai finoman szólva is ingatagok, hanem az, hogy egy szó szerint életbe vágó szakkérdés háttérbe szorul a sanda politikai szándékok mögött. Így és ezért kerülhet sor olyan minden alapot nélkülöző kijelentésre például külügyminiszterünk részéről, hogy Európában mind egészségügyi, mind gazdasági szempontból Magyarország kezelte legjobban a járványt. Ugyanez a külügyminiszter jelentette ki egy számunkra hátrányos UEFA-döntés miatt azt is, hogy a sportból száműzni kell a politikát. Ami helyes törekvés, a kérdés csak az, hogy nem kellene-e ugyanezt tenni a járvány kezelésével is?
Amikor hazánk – azóta sokak által meghaladott - előkelő helyen állt az átoltottság tekintetében, a kormány egész oldalas újsághirdetésekben és tv-reklámokban dicsekedett azzal, hogy a másodikok vagyunk az EU-ban. A számtenger engem az ötvenes évek elejére emlékeztetett, amikor még láttam Pióker Ignác és Horváth Ede sztahanovista elvtársak sokszáz százalékos normateljesítéseit a szocialista munkaversenyben. Kormányunk most mintha a járványkezelésben – persze csak az erre alkalmas adatokat kiválasztva – a sztahanovi mozgalom felélesztésén munkálkodna. Mintha a célt eltévesztettük volna, és a vírus helyett a versenytársként kezelt többi országot szeretnénk legyőzni. Hát akkor nézzük, van-e okunk a büszkeségre.
Az augusztus 6-i állapot szerint eddig 809855 honfitársunk kapta meg a betegséget és 30033 közülük nem élte túl. Ezzel az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 239 ország és entitás adatait tartalmazó hivatalos listáján a százezer főre eső 8290 megbetegedés a harminchetedik legtöbb. Sokkal fájóbb, hogy ugyanezen a listán a százezer főre eső 307,4 halálesettel Peru mögött a világon a másodikak vagyunk. Tudom, hogy a listát fenntartással kell kezelni, mert az abba adatot szolgáltató országok egy jelentős része nem a precizitásról és igazmondásról ismert. De ugyanebben szerepelnek az EU tagországai és a többi olyan valódi polgári demokrácia, amelyekről feltételezhető, hogy legalább annyira komolyan veszik a statisztikát, mint nálunk.
Érdekes pályát írt le eddig a statisztikai adatközlés. Az első és második hullámban az elhunytak száma örvendetesen kevés volt nálunk, és akadtak, akik ezeket az adatokat kétkedéssel fogadták. Akkor a hivatalos válasz az volt, hogy a statisztika során szigorúan a WHO szabályai szerint járunk el. Amikor a harmadik hullám katasztrofális számai megjelentek, akkor már azt sugalmazták, hogy az egyes országok eltérően értelmezik azt, hogy az elhunytak közül ki a Covid áldozata és ki az egyéb, meglévő betegségeié. De ha nálunk nem történt változás a protokollban, akkor a harmadik hullám fájdalmas számai ugyanazon az alapon nyugodnak, mint az előző két hullám kedvező adatai.
A harmadik hullámtól a kommunikációban a naponta közölt oltási adatok kerültek előtérbe. Az EU-val szembeni konfliktuskeresés és a nagypolitikai játszmák leginkább a vakcinabeszerzésben mutatkoztak meg. Az eredményt tudjuk: Magyarország az EU-ban egyedüliként vásárolt nagy mennyiségben olyan orosz és kínai vakcinákat, amelyek nem rendelkeznek az EU szakhatósági (EMA) jóváhagyásával. Ehhez a kínai vakcina esetén arra is szükség volt, hogy kormányrendelettel kötelezzék a hazai szakhatóságot (OGYÉI) arra, hogy a szakmai protokolltól eltérően érdemi vizsgálat nélkül, azon az alapon adja ki a felhasználási engedélyt, hogy azt más országokban már használják. A dolog politikai töltetére egyértelműen rávilágít, hogy a keleti vakcinák szállítmányainak érkezését óriási propaganda kísérte miniszterelnöki és külügyminiszteri fogadtatással, miközben a közös EU-beszerzés keretében érkező, jóváhagyással rendelkező nyugati vakcinák esetében ilyenről szó sem volt.
Ha azt kérdeznék tőlem, hogy helyes volt-e az adott időben az orosz és kínai vakcinák beszerzése, azt felelném, hogy igen, persze a politikai felhangok nélkül. Így persze volt indok az „impotens és alkalmatlan Brüsszel” bírálatára és ezzel szemben a magyar kormány függetlenségi törekvéseinek dicsőítésére. Ami viszont nagy hiba volt: a hagyományos technológiájú, elölt vírust tartalmazó kínai Sinopharm vakcina a gyengébb immunrendszerű, jellemzően idős emberek esetében jelentős arányban nem, vagy csak korlátozottan hatásos, ezért azt 60 éven felülieknek nem lett volna szabad adni. Mégis mintegy hatszázezer idős ember kapta ezt, és az azóta már ismert teszteredményekből tudható, hogy azoknál – életkortól függően - mintegy 20-50 százalékban nem jött létre megfelelő védettség. A kínai gyártó becsületesen felhívta a figyelmet arra, hogy a vakcinát az 59 év feletti korosztályban nem vizsgálták és amikor alkalmazni kezdték, akkor a klinikai III. fázisú vizsgálatok még nem fejeződtek be.
Példátlan összefogás jött létre annak érdekében, hogy ezek az emberek valódi védettségre tehessenek szert, hiszen akiknél a teszt nem mutatott ki ellenanyagot, azok ugyanolyan védetlenek, mintha nem is kaptak volna oltást. Az összefogást erősítette gyakorlatilag valamennyi magas reputációjú virológus, immunológus, infektológus, molekuláris biológus szakember nyilvánosan vállalt szakmai véleménye.
A dolog remélhetőleg happy enddel zárul: a közelmúltban megnyílt a lehetőség az eltérő típusú (heterológ) harmadik oltás felvételére. Az nyilvánvalóan nem kis munkát okozott a kormányzati kommunikációs agytrösztnek, hogy kitalálják, hogyan lehet ezt úgy „eladni”, hogy a kínai oltás neve fel se merüljön, és ezáltal ne kelljen a hibát beismerni. Ezért a harmadik oltás felvételét attól függetlenül tették lehetővé, milyenek voltak az első oltások. A szakmailag korrekt megoldás az lenne, ha az új lehetőséggel csak az élne, akit tesztelnek, és ennek során a védettség hiánya beigazolódik. Ez jelenleg nem feltétel, mert a viszonylag költséges tesztet sokan nem végeztetik el (vagy nem is tudnak a lehetőségről), a kormányzat pedig ebben nem kíván kezdeményező és költségviselő lenni.
A sajátos magyar út a védettségi kártyák esetében is kitűnt. A kormányzat sok milliárdos ráfordítással saját kártyarendszert alakított ki, amellyel mintegy negyedévvel megelőzte az EU egységes igazolását, és amely azóta már értelmét vesztette. Ennek gyakorlati eredménye néhány korai tömegrendezvényen – zömmel focimeccsen - volt, ahol nem lett volna idő mindenkinek az oltási igazolványát külön ellenőrizni. A szálláshelyeken és a vendéglátóhelyeken ugyanezt a feladatot az utóbbi is tökéletesen ellátta volna. Viszont a Külügyminisztérium mintegy húsz országgal kötött külön megállapodást a kártyák elfogadásáról. Ezek között a magyar turizmus szempontjából olyan kiemelt fontosságú országok is szerepeltek, mint pl. Mongólia, Bahrein vagy Üzbegisztán. Viszont a legtöbb nyugat-európai ország nem állt kötélnek.
A baj az, hogy a védettségi kártyák átgondolatlan kiadása nem csökkentette, hanem épp ellenkezőleg, növelte a fertőzési kockázatot. Azokat ugyanis az első oltást követő mintegy tíz napon belül megkapták az érintettek, amikor még az oltás általi védettség nem alakult ki, sőt a lappangási időt figyelembe véve sokan akkor kapták meg, amikor már javában fertőzöttek voltak. Fájdalmas példa, hogy volt olyan, a fertőzésben elhunyt ismerősöm, aki akkor kapta meg a kártyát, amikor már lélegeztetőgépen küzdött az életéért.
A járványhoz kötődik a kormányzat legnagyobb logisztikai fiaskója is. Ugyanis több mint tizenhétezer lélegeztetőgépet vásároltunk (többnyire Kínából), háromszázmilliárd forintért. Ennek a számnak a helyén kezeléséhez néhány adat: az illetékesek – köztük a miniszterelnök – közlése szerint a járvány kezdetén az egészségügy mintegy kétezer ilyen géppel rendelkezett. A járvány legsúlyosabb szakaszában 1526 fő volt a legtöbb olyan beteg egyidejűleg, aki ilyen gépre szorult. Sajnos a lélegeztetőgépre kapcsoltaknak csak a 10-20 százalékát sikerült megmenteni. Ennek az elkeserítő aránynak a fő oka az egészségügyből származó információk szerint a felügyelethez szükséges szakképzett személyzet nem kielégítő létszáma volt. Tehát a beszerzett mennyiség valós felhasználásának a kezelő és felügyelő személyzet hiánya miatt távoli esélye sem volt.
A sokezer raktáron maradt géppel kapcsolatos legfőbb probléma a vásárlásra és a raktározásra fordított százmilliárdokon kívül az, hogy belátható időn belül lejár a jótállásuk és – ha van ilyen egyáltalán – az alkatrészutánpótlási kötelezettségük, azaz forgalomképtelen ócskavassá válnak. Volt már ilyenre példa – igaz nem ekkora összegben. Azt stadion-beléptető rendszernek hívták. Viszont a beszerzési bizniszben részes (korábban akár a szakterület környékén sem járó) cégek elképesztő nyereségre tettek szert. Köztük olyan is, amelyet az MNB pénzügyi szabálytalanságok miatt még áprilisban kitiltott a tőzsdéről, és azóta sem engedett vissza.
Ami tanulságként levonható: ez a kormányzat még a saját, Alaptörvénynek hívott alkotmányát is bármikor megszegi, ha politikai érdekei úgy kívánják. Ez történt a kínai oltóanyaggal az időseken végzett emberkísérlettel, amit az Alaptörvény III. cikk (2) bekezdése tilt, és ez történik éppen most, amikor ki tudja, milyen megfontolások alapján három hétre, ill. két hónapra előre látva minden korlátozás alól mentesítik a szívüknek kedves rendezvényeket (Államalapítás ünnepi rendezvények, Eucharisztikus Világkongresszus, Fogathajtó Világbajnokság) akkor, amikor sok ország a közelgő negyedik hullám miatt már éppen szigorít. Pedig az Alaptörvény X. cikk (2) szerint „Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni. Tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Ennél jobb zárszó nem is kell.