Le a kalappal!

Szívbemarkoló, gyönyörű, humoros és fájdalmas a Hegedűs a háztetőn a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, Gyulán, az Erdélyi Héten, a Tószínpadon. Pótszékes telt ház. A színpad minden négyzetcentimétere élettel telik meg. Annak, aki rálép, saját arca, egyénisége van, megjegyezhető karakter, emlékezetes figura. Máskor főszerepet játszó jelentős színészek ezúttal akár ihletetten statisztálnak. Kicsid Gizella volt például Desdemona, Lady Macbeth, Yvonne, most elvegyül a karban. Imre Éva három éve a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb női főszereplőnek járó díjat érdemelte ki, Ibsen Rosmersholm című művében nyújtott teljesítményéért, most a tömeg egyik „építőköve”.

A teátrum színe-java felvonul az Anatevka nevű meghitt falucska lakójaként. Tudnak egyszerre táncolni, akár meglehetősen temperamentumosan. Nem koreográfus által „idomított”, „dróton rángatott” tánckart alkotnak, egyen-mosollyal, vagy éppen parancsra lefelé görbített szájjal. Önálló személyiségük, aurájuk van. Nem tudom hová kapjam a szemem, mert egyszerre szeretném valamennyiüket látni. Rögtön megszerethetők. Nem tolakodnak előre, ha nincs erre szükség, a háttérben is szívesen meghúzódnak, de akkor is hangsúlyosan jelen vannak. Abban, hogy ennyire ütős az előadás, döntő szerepük van. Az a szép, hogy tulajdonképpen mindenkinek döntő szerepe van, mert valamennyien hatalmas intenzitással vesznek részt a produkcióban. Ez kegyelmi állapot, igen ritkán jön össze. Ahogy az is, hogy a zsidó tejesembert, Tevjét alakító színész, egyaránt jól játsszon, énekeljen és táncoljon. Bogdán Zsoltnak acélosan messze vivő hangja van, ami, ha halk, akkor is erőteljes. Tud dörögni, mint az égzengés, majd akár egyik pillanatról a másikra, meleg, lágy tónusra vált. Prózai szerepekben számtalanszor láttam hegyeket elhordani a vállán, de hogy ezt a zenés műfajban is magától értetődő természetességgel képes megcsinálni, azzal nem voltam tisztában. Nem az a Tevje, mint a legtöbben, akik kieresztik a hangjukat, a zenére rázzák magukat, és körbetáncolják őket. Aktívan részt vállal a táncokból, előttük, vagy utánuk, hibátlanul énekel. És eljátssza ennek a zsidó kisembernek az összetettségét. A megkérdőjelezhetetlen emberségét. A családja megélhetéséért nap mint nap gürcölő férfit, a jó férjet, az öt lányáért aggódó apát. Meg a „konyhafilozófust”, aki az életről bölcselkedik olykor magában, vagy éppen mások előtt, és társalogni igyekszik Istennel, még kicsit alkudozni is próbál vele. Amikor a mindenhatóval diskurál, lejön a színpad elé. Lényegében velünk beszélget. A szemünkbe is néz, de fölfelé szintén tekintget. Meghányja-veti a dolgokat. Töpreng. Arcán egyszerre gyermeki naivitás és bölcsesség tükröződik. A temérdek élettapasztalat, gond, nyűglődés dacára, tisztaság, sőt általában derű árad belőle. Nem hálás sikerszámként énekli, hogy „Ha én gazdag lennék...” Érezteti, hogy valaki, akinek egész életében nélkülözés volt a sorsa, elábrándozik azon, mi lenne, ha neki is csurranna-cseppenne valami, ha rá is beköszöntene némi jólét. Rengeteg fájdalmat sűrít ebbe a dalba, de közben az is világos, hogy élni kell, küzdeni, ha a lovacskája egyik lábáról leesett a patkó, húzni a szekeret, amin a tejet, sajtot házakhoz viszi. Így valódi drámává válik ez a szám, nem pedig egy színész parádézásává, hogy hű, milyen jól elénekelte.

Béres László remek rendezésére jellemző, hogy egyik dal után sem engednek tapsot. A kis létszámú, de igen intenzíven, átélten játszó zenekar karmestere, aki zongorázik is, Kolcsár Péter, azon nyomban, amint befejeződik egy „nóta”, már beinti a következő taktust, vagy megszólal valaki prózában. Ez azt jelzi, hogy igazi darabnak tekintik a musicalt, nem revünek, nem habkönnyű esztrádműsornak. Ami közel sem azt jelenti, hogy elsinkófálják a szórakoztató jellegét. Sok a humor, ez aztán mind fanyarabbra, kesernyésebbre vált. Mutatósak, aprólékosan kidolgozottak a Jakab Melinda által koreografált táncok, de szerencsére nem csak azok. A kicsattanó öröm és félelem-teli kétségbeesés, düh, az elszántság, egyaránt megjelenik bennük. Nem tetszetős zsidó folklórt látunk, hanem táncdrámát is. És egy kisebbség mind tarthatatlanabbá váló helyzetét, majd a pogromok beteljesülése után a kényszerű, gyötrő búcsút szülőfalujuktól.

Persze Sheldon Harnick-Jerry Bock-Joseph Stein musicaljének van könnyedebb előadásmódja is, ebben a verzióban sem a szereplők, sem a nézők nem szívják nagyon mellre az amúgy megrendítő történéseket. Két hónappal ezelőtt a Budapesti Operettszínház ilyen verziót mutatott be, Bozsik Yvette rendezésében. Jól szórakoztam rajta, pergő és látványos, de nem érintett meg különösebben, nem szontyolodtam el tőle, míg a kolozsvári változat esetében, ahogy tavaly Miskolcon, Béres Attila rendezésében, többször könnyes lett a szemem. Olyan érzékletesen, annyi fájdalommal, szenvedéssel, mégis tartással, kis dolgoknak is örülve játsszák el, hogy az a hagyomány, amit Tevje is képvisel, semmivé lesz. Jön valami helyette, ami már nem áll olyan biztos lábakon, ami szanaszét szórja, egymás ellen uszítja az embereket. Tevje felesége, Kató Emőke elsőrangú alakításában, szeretettel, ha kell határozottsággal, józan ésszel iparkodik összetartani a sajnos törvényszerűen széteső családot. Ebben temérdek rossz mellett benne van az önállósodásra, szabadságra való vágy is. Kántor Melinda házasságközvetője ezt már nem érti, emiatt nem fogja fel, hogy miért nincs már rá szükség. Cejtel (Albert Csilla), Hódel (Vindis Andrea), Chava (Pethő Anikó) segítség nélkül is tudnak maguknak párt választani. Ahogy Mótel (Kiss Tamás), Percsik (Farkas Loránd) és Fegyka (Marosán Csaba) szintén. Hogy hagyja-e őket boldognak lenni az eldurvuló, elaljasodó közeg, az erősen kérdéses.

Miskolcon úgy fejezik be az előadást, hogy a távozásra kényszerített zsidók kilépnek cipőikből, és ott maradnak az üres lábbelik, hátborzongatóan megelőlegezve a vészkorszak iszonyatát. A kolozsváriak esetében, a házaik amúgy is bizonytalan helyzetű lengőajtajain, ablakain hirtelen kirepülnek a díszletekkel együtt szintén Carmencita Brojboiu által tervezett holmijaik. A földön kénytelenek összeszedni, hiszen kidobták őket az otthonaikból. A zsidók lejönnek a színpadról, és az első sor előtt, bőröndökkel a kezükben, végtelenül szomorúan vonulnak el a messzeségbe. A deszkákon sírhantok tűnnek fel keresztekkel. Közöttük jár a pópa, füstölővel. Fertőtlenít a zsidók után, még haló poraikban is. Hátborzongató befejezés.

Le a kalappal Béres László rendezése és az egész társulat előtt!