Egy papíron túlerőben lévő, jobban felszerelt és az amerikai légierő által még mindig támogatott haderővel néztek szembe, ám bő másfél hét alatt mégis lerohanták Afganisztán összes nagyvárosát az iszlamista tálibok. Villámgyors győzelmükben a kiváló katonai stratégia és az afgán állam gyengeségeit kihasználó politikai aknamunkájuk egyaránt szerepet játszott.
A Reuters és a Washington Post beszámolói alapján a tálib vezetők már előre felkészültek az offenzívára, kapcsolatot létesítettek a hadsereg alacsonyabb rangú tisztjeivel, helyi kormánytisztségviselőkkel és törzsi vezetőkkel. A kisebb vidéki falvakban már tavaly év elején elkezdtek különalkukat kötni a helyi vezetőkkel, katonákkal: pénzt adtak cserébe azért, hogy a kormányerők tagjai átadják a fegyvereiket. Néhányakat anyagi okok vezérelték. Mások már ekkor biztosítani szerették volna, hogy a győztes oldalon állnak, mivel - az az amerikai-tálib békemegállapodást követően - azt érezték, hogy az Egyesült Államok magukra hagyja őket és a világias kormány napjai meg vannak számlálva.
Később, miután az amerikai kivonulás, az egymást követő vereségek és a célzott merényletek kellően megtörték a biztonsági erők morálját, akkor a tálibok már járási szinten egyeztek ki a helyi vezetőkkel, majd a tartományi központokban - a kapitulációról, sőt esetenként az átállásról. A határátkelők elfoglalása kiváltképp hatásosnak bizonyult; egyrészt kulcsfontosságú bevételi forrástól vágták el a kormányt, másrészt pedig képesek voltak a környékbeli klánok hűségét is megvásárolni azzal, hogy a múltbéli szokásoknak megfelelően részesedést ajánlottak nekik a vámbevételekből. “Nem kívántak csatázni, hanem politikai összeomlást akartak kiváltani” - állapította meg a Reutersnek Asfandyar Mir, az Amerikai Békeintézet (USIP) Dél-Ázsiával foglalkozó biztonságpolitikai elemzője.
A táliboknak az is előnyére vált, hogy katonai taktikájukkal sikerült megosztani az afgán hadsereg figyelmét. Egyszerre vontak ostrom alá déli tartományi székhelyeket, majd mire a parancsnokok erősítést vezényeltek ezen városok védelmére, akkor északon is támadásba lendültek. A kormányerők az alaposan kiképzett és megfelelően motivált különleges egységeket küldték a körülzárt városokba. Ennek következtében azonban jelentősen csökkent az elit-alkulatok ütőképessége, mivel azok támogató szerepbe kényszerültek, a kevésbé lelkes reguláris erők oldalára. Márpedig, miután a legtöbb katona megadta magát, onnantól kezdve a különleges erőknek sem volt esélyük visszaverni az iszlamisták támadását.
Az Afganisztán minden részét átható korrupció is megkönnyítette a tálibok dolgát. Rendszeresen előfordult, hogy a biztonsági erők tagjai hosszú ideje nem kaptak fizetést, mert a feljebbvalóik elsikkasztották a pénzt. A Washington Post szerint számos, frontvonalon harcoló kandahári rendőr nem hat-kilenc hónapja nem jutottak hozzá keresetükhöz. Ez számukra még kecsegtetőbbé tette a tálibok által kínált kenőpénzt. Ráadásul, ahogy az egyik tiszt elismerte: az Egyesült Államok jelenléte nélkül, egyes kollégái már attól sem féltek, hogy korrupt ügyleteken kapják őket. Az amerikai kivonulás “kihozta az árulókat a hadseregünkből” - fogalmazott. Voltak, aki mégis kitartottak a végsőkig, folyamatosan szorultak vissza a harctéren, hogy aztán - amikor már elkerülhetetlen volt - kapituláljanak. Kevesen vágytak arra, hogy meghaljanak egy vesztes csatában, egy olyan kormány fennmaradásáért, ami nem támogatta őket.
Mindezek ellenére egyáltalán nem volt elkerülhetetlen, hogy a tálibok vasárnap bevonuljanak Kabulba. Az afgán főváros akár még hetekig kitarthatott volna, még egy ostrom esetén is - a frontvonalról visszavonuló katonák és elit-egységek véres harcok árán, de hosszú ideig képesek lettek volna ellenállni a támadásoknak. Ezzel az iszlamisták vezetői is tisztában voltak, ezért hangsúlyozták, hogy nem kívánják erővel bevenni Kabult. A katari Dohában tárgyaltak a békés hatalomátvételről a világias kormány képviselőivel, a Bloomberg szerint már készen is állt a kéthetes tűzszünetről szóló megállapodás, ami időt adott volna. Amennyiben a szembenálló felek ezt megkötik, akkor lenyugodtak volna a kedélyek és a kabuli reptéren sem alakul ki a végzetes káosz. Az alku azonban szertefoszlott, amint Asráf Gáni elnök lemondott és elmenekült, aminek következtében a világias kormány teljesen összeomlott. Az egykori államfő persze messze nem ekkor követte el az első, hazája szempontjából végzetes hibát. Már például azzal többet tehetett volna Afganisztánért, ha kormányzása alatt az állami bürokrácia digitalizációjára tett erőfeszítések helyett a mélyen gyökeredző korrupció felszámolására összpontosít.
