Minden okunk megvolna rá, hogy a magyar alkotmány napján - Szent Istvánkor - a magyar alkotmányosságot ünnepeljük. De: semmi okunk az ünneplésre. Az ezeréves magyar alkotmányosságra lehetnénk akár büszkék is, eleink meg is érdemelnék, ha nem árnyékolná be ezt a történelmi büszkeséget a magyar szupranacionalizmus, a magyar felsőbbrendűség sötét fellege, amely fel-feltámadva tagadja a "mindig légy több, mint aminek látszol" etikáját. Sok bajt hozott a nemzetre ez az etikátlanság, amely nem akarván tanulni a bajból, csak skandálta azt megunhatatlan vaksággal.
Alkotmányon általában a társadalom működésével kapcsolatos érdekek és célok, az állam belső szabályozására és külkapcsolataira vonatkozó alapelveknek a jogforrási rangsor csúcsán elhelyezkedő, egyetlen alaptörvényben megjelenő összességét értjük.
2012. január 1-jétől az alkotmány neve: „Alaptörvény”.
Magyar történelmi (történeti) alkotmánynak nevezik az állam és a társadalom működésének koronként változó szabályait, amelyeket 1949-ig nem rögzített egységes jogszabály, írott alkotmány. A XIX. század végén és a XX. század első felében alkotmányos jelentőségűnek törvények és szokások olyan csokrát tekintették, amelyek születési ideje a legtágabb értelmezésben a X. századtól a XX. század közepéig ívelt. Ez az úgynevezett "történeti alkotmány" tehát mindig az adott kor pillanatnyilag érvényes alkotmányos berendezkedését jelentette, ebből következően soha nem volt állandó, folyamatos változásban volt.
A "kartális alkotmány" megnevezésének alapját az oktrojált (erőltetett, kikényszerített) alkotmányok képezték, amelyek nem az uralkodó és a nép - vagy népképviselet - mint két egyenrangú fél egyezségéből keletkeztek, hanem a szorult helyzetbe jutott uralkodó kényszerült az engedményre. Később a hatalmában megerősödött főhatalom ezt visszavonhatta, ezért hívják ezt papiros-alkotmánynak.
Ez eddig csak lexikon, szócikk, amely akkor ölt testet, ha életet lehelünk bele. Az pedig csak akkor történhet meg, ha a közösség, amelyre vonatkozik, élő organizmus, amely az alkotmányt nap mint nap gyakorolja. Ha annak megfelelően, ahhoz igazodva él, ha nemcsak szellemiségében, hanem a gyakorlatban, egyénenként is követi a közösségi együttélés normáit.
A Fidesz 2012. január 1-jén életbe lépett, kőbe vésett és kőbe vésése óta kilencszer módosított alaptörvényével nem az a legnagyobb gond, hogy állandóan újravésik, ez csupán hitványságát bizonyítaná; s még csak nem is az, hogy ráerőltették a nemzetre, miután a fideszes parlementi többség megszavazta és törvénybe iktatta anélkül, hogy népszavazás erősítette volna meg. Nemzeti egységet nem lehet csinálni: az vagy "terem" egyik pillanatról a másikra, vagy nincs. 1956 októberében például láthatatlanul, de érezhetően "termett", a Kádár-rendszer viszont még konszolidált éveiben sem tudta megteremteni. Hiányzott hozzá egy fontos összetevő. A "titok", a forradalom néven nevezése és a nemzet legitimációja.
Az Orbán-rendszer - ne értékeljük túl azzal, hogy korszaknak nevezzük - kezdettől azzal kínlódik, hogyan tudja meghatározni önmagát. Próbálta antikommunizmussal, de nem talált kommunistát. Próbálta a sporton, a kultúrán keresztül, de ez egy elhízott, lustaságot vágyó, megfáradt nép, ráadásul örökségénél fogva túlságosan kicsi a kulturális bezártság luxusának élvezetéhez. Maradt a jövő nélküli, öncélú nacionalizmus - ha van másfajta egyáltalán.
A kierőltetett, oktrojált alkotmány ráadásul a nemzet megosztásával járt, ahelyett, hogy egyesítette volna, keretet nyújtva neki a politikai és társadalmi együttéléshez. Ami konszolidációt hozott volna.
Kitagadás, megtagadás, elüldözés kísérte, ami nem sorscsapás, nem turáni átok, csupán a politika felhőjátéka. Berzsenyi hőzöngő rút szibarita váza, amely nem csupán önmagát képtelen elviselni, hanem összeférhetetlen saját európai otthonában is, ahonnan kitagadás fenyegeti.
Nem véletlen, hogy képzett elmék az oktrojált alkotmányban keresik a Fidesz ősbűnét. Nem kell sokat keresgélni, ott találják.