Giccs, giccs, giccs; írja mindenki, aki azt próbálja értelmezni, amit a huszadikai Andrássy úti felvonuláson láthatott. Az ezüstös turulmadarat, amit izmos fiatalemberek érthetetlen ábrákkal a felsőtestükön vontattak; a guruló, aranyszínű, estélyiszoknyát viselő Istvánt, ami már önjáró volt - egy államalapító szuverént ne már, hogy csak úgy huzigáljanak -, hogy a többi „valamiről”, ami ott megjelent, ne is beszéljünk.
Szóval giccs, giccses: akárhogy olvasom, ez esztétikai fogalom, olyan tárgyakat takar, amelyek művészeti alkotásként próbálnak megmutatkozni, ami valamilyen okból – hogy miért, az most nem lényeges - nem sikerül, nem sikerülhet nekik. A pogány turul és a Szent István szobor azonban még csak meg sem próbált művészeti alkotásnak látszani. Egyszerű használati tárgyak ezek, egy szándékosan félreértelmezett történelmi múltat hazudó, erre is komoly szellemi, de legalábbis anyagi forrásokat biztosító, értelmezhetetlen politikai elveket valló hatalom értelmezhetetlen tárgyi megnyilvánulásai. Egyszer használatosak, eldobhatók. Meglepne, ha jövőre – bárkik lesznek is kormányon - a központi ünnepség meghatározó elemei lennének.
Nem véletlen, hogy a felvonulásról készült fényképeken - ellentétben a Szent Jobb körmenetet megörökítőkkel – egyetlen közjogi méltóság sem látszik feltűnni. Ez tényleg csak az „istenadta népnek” szóló, sajnos nem túl olcsó, üres látványosság volt, amely láthatólag semmiféle nemzeti egységet nem tudott maga mögé rántani. Ha ez a hamis tartalmatlanság, megspékelve Aranyvonattal, Szent István-teremmel tényleg az, amit a jelenleg regnáló hatalom a legnagyobb nemzeti ünnepen be tud az embereknek mutatni mint jelen- és (ne adj isten) mint jövőképet, akkor tényleg közeleg a vég, bármi is legyen az.