Nem tudom megállni, hogy ne emlékezzek meg a legutóbbi írásomban már szóba hozott Alkibiadészról (i. e. 450-404), az athéni államférfiról, aki előbb városát szolgálta, majd átállt az ősellenség spártaiakhoz, aztán a kis-ázsiai perzsa helytartót segítette tanácsaival, utóbb pedig ismét elnyerte az athéniak kegyeit. Végül mégis száműzetésben halt meg, Plutarkhosz szerint Athén tudtával a spártaik parancsára a phrügiai perzsa helytartó gyilkoltatta meg. (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Magyar Helikon, 1978) Jellemző, hogy Spártából azért kellett menekülnie, mert amikor Agisz király felesége, Timaia gyermeket szült, az jobban hasonlított Alkibiadészra, mint a királyra.
Az antikvitás korának egyik legismertebb alakja, hírneve a görög héroszokéval és a római császárokéval vetekedett („Spártában, aki csak meglátta, elmondhatta róla: Nem sarja ő Akhilleusznak, de ő maga”). Platón két dialógusa (Első Alkibiadész, Második Alkibiadész) is a nevét viseli, igaz, manapság mindkettőt apokrifként (más szerzőtől származóként) tartják számon.
Hírnevét azonban nemcsak testi szépségének, kiváló szónoki és hadvezéri képességeinek köszönhette, hanem éppen „köpönyegforgatásának”, hírhedt alkalmazkodóképességének. Plutarkhosz – aki művében Coriolanusszal állítja őt párhuzamba – így ír erről: „Alkibiadésznak, mint mondják, a sok között megvolt az a szinte már művészetszámba menő képessége, hogy az embereket meg tudta nyerni az ízlésükhöz való alkalmazkodásával, akár a kaméleon, azzal a különbséggel, hogy a kaméleon állítólag nem tud fehér színt ölteni, Alkibiadész viszont könnyedén vett fel jó és rossz szokásokat s nem volt semmi, amit ne utánzott vagy ne sajátított volna el. Spártában józan, aszkéta módra viselkedő sportember volt, Ióniában elpuhult élvezethajhászó és könnyelmű, Thrakiában iszákos, Thesszaliában jó lovas, Tiszaphernész helytartó udvarában pedig pompaszeretetével és pazar életmódjával felülmúlta a perzsák fényűzését is”. (Máthé Elek fordítása)
Saját korában ez az „erkölcsi relativizmus” még újdonságnak számított; miközben az athéni és spártai nép imádta és csodálta, politikai ellenfelei igencsak tartottak tőle. Leegyszerűsítve, minden mai pávatáncos politikus ősképének nevezhetjük Alkibiadészt. Múlt heti írásomban utaltam rá, hogy a Szókratész halálra ítéléséhez vezető per egyik vádpontja a „fiatalság megrontása” volt. (Szókratész védőbeszéde. Platón összes művei. Európa Könyvkiadó, 1984)
Az athéniak azonban nem szexuális, hanem „politikai pedofíliával” vádolták meg a filozófust, annak ellenére, hogy az ekkor (i. e. 399) már halott tanítványával, Alkibiadésszal a kor szokásainak megfelelően, minden bizonnyal intim viszonyt is ápolt. Azt rótták tehát fel neki – Alkibiadész nevének említése nélkül –, hogy tanításainak köszönhetően Athén ellen fordult. Szókratész „etikai racionalizmusa” – leegyszerűsítve: „aki tudja, mi a jó, az a jót fogja követni” – valóban nem tudott mit kezdeni azzal, hogy akad olyan ember, aki felismeri a „jót”, s mégis másképp cselekszik.