Hazánk fiai egyszer-kétszer jól megrakták az angol válogatottat. Nem manapság: legutóbb 1962-ben, a chilei világbajnokságon nyertek ellenük. A 2:1-es meccsen Albert Flórián szerezte a győztes gólt. A bal oldalon szólózott, kicselezte Springett kapust is, majd az alapvonalnál megállt. Belül Sándor, a gólvonalon a balbekk Wilson. A „Császár” középre nézett, aztán a „rövid” sarokba passzolt. Évtizedekkel később kérdeztem „Csikart”, akihez családilag bejáratos voltam, mi van, ha Flóri a kapufát találja el. Üvöltve válaszolt: – Megölöm!
Albert két évvel korábban kettőt vágott az angoloknak, azzal a duplával nyertünk 2:0-ra. „Mekkora király lehettél tizenkilenc évesen!” – mondtam neki egyszer. „Megbolondultál? – kezdte kedvesen. – Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.”
Volt persze 6:3 és 7:1 is. Az előbbiről azt írta a Daily Mirror: „Nem titok, miért győztek a magyarok. Az első perctől az utolsó pillanatig, amikor a leszálló köd mintegy szürke fátyolt borított Anglia megaláztatására, ezek a varázslatos futballisták mindvégig szédületesen gyorsak voltak. Itt az új, áramvonalas bajnok, Európa, sőt a világ legjobb csapata. Az utolsó húsz perc brit sporttragédia volt. A magyarok lelassították a játékot, csaknem sétáltak, s úgy viselkedtek, mint megannyi illedelmes kisfiú, aki nem akar túlságosan ujjongani az «öregek» megsemmisítő veresége fölött.” Aztán a 7:1-et így kommentálta 1954-ben a Times: „A budapesti mérkőzés ugyanolyan mestermű volt, mint amilyet a Wembley-ben láttunk, sőt talán annál is nagyobb. A Népstadionban megtapasztalhattuk, milyen a labdarúgás új világnézete. Ilyen vereség még nem érte az angol válogatottat. Eddig csak a skótok mértek megközelítő arányú vereséget az angolokra: 1878-ban Glasgow-ban 7:2-re, 1881-ben Londonban 6:l-re győztek.”
Egy híján hatvan éve viszont részünkről néma csend.
De legalább nem voltak akkora vereségek, mint a hőskorban. Az 1909-ben elszenvedett 2:8 után ekképpen dorongolt a Nemzeti Sport: „A csatársor teljesen elhibázott kombinációban állott ki. Úgy látszik, a válogató-bizottság ad hoc rángatta őket össze.” Bezzeg az angol belső hármast sikerült eltalálni. A center Vivian Woodward, aki utóbb első világháborús hős lett, négy gólt ért el, míg két összekötője, Harold Fleming és George Holley kettőt-kettőt jegyzett. A trió annak ellenére harmonikusan muzsikált, hogy a középcsatár a Tottenhamben, két társa pedig a Swindon Townban, illetve a Sunderlandben futballozott.
Az első magyar diadalra 1934-ig kellett várni, s a fényes 2:1 alkalmából rendkívüli kiadást jelentetett meg a Sporthírlap. A szalagcím ez volt: „Az angol futballmestereket legyőzték játékművészeink”. Honfitársaink közül Vágó, Sternberg, Szalay, Lázár, Toldi, Kemény a maximális 1-es osztályzatot kapta, a második gólt szerző Sárosi dr.-nak be kellett érnie 3-assal.
Legutóbb (1999-ben) Budapesten 1-1 volt az eredmény. Alan Shearer tizenegyesére az a Hrutka János felelt bomba szabadrúgással, aki újabban kiváló kommentátor kollégám a Sport Tv-ben. Másik televíziós társamnak, Nyilasi Tibornak sajnos nem ilyen kedves ellenfél az angol csapat: „Nyíl” négyszer játszott a szigetországi válogatott ellen, és mind a négyszer vesztesben volt (1-4, 1-3, 0-2, 0-3). Az 1978-as londoni négyes a lopások miatt különösen kellemetlenné vált, az 1981-es pesti 1-3-ra viszont szívesen emlékszünk, mert negyedszázad múltán hazatért Puskás Ferenc – hogy a Nemzeti Sport 2013-as kíméletlen megfogalmazása szerint „meghajoljon Kádár apró dögei előtt, már magyarországi letelepedésének megágyazva” –, s mert a vb-selejtezőkön Anglia, Románia, Svájc és Norvégia csapata előtt sikerült megszerezni a csoportelsőséget.
Csütörtökön sem bánnánk az 1-3-at, ha élen állás lenne a vége. Csak hát vb-n legutóbb akkor járt a válogatott, amikor Diego Maradona istenien kézilabdázott az angolok ellen.
Ennek is már harmincöt esztendeje.
