Déja vu

Karl Marx tévedett abban, hogy amikor a történelem ismétli önmagát, először tragédiaként jelenik meg a szemünk előtt, másodszor pedig bohózatként. Az afganisztáni eseményeket tekintve ugyan valóban déja vu érzésünk lehet, hiszen ismét afgánok tíz- és százezrei menekülnek az iszlám fundamentalisták elől, de a különböző nemzetközi hírcsatornák által elénk tárt jelenetek esetében nyoma sincs komikumnak. Elkeseredett, sorsukra hagyott embereket láthatunk: a szerencsésebbeket még magukkal vitték a nyugatiak, de állítólag százezren rekedtek a kabuli repülőtéren kívül.

Ráadásul a helyzet talán az előző afgán menekülthullámnál is tragikusabb. A tálibok első, 1996-os hatalomra kerülése óta ugyanis az Európai Unió országaiban komoly változás ment végbe. A 2015-ös menekültválság óta már azok az országok is szigorú bevándorlásellenes intézkedéseket léptettek életbe, amelyek akkor valóban példa nélküli szolidaritásról tettek tanúbizonyságot. Svédországban vagy Németországban az emberek hallani sem akarnak tömeges bevándorlásról. Amiben semmi meglepő nincsen, hiszen ezekben az államokban az eltelt évtizedek alatt valóban rengeteg menekültet fogadtak be. Ezért is álságos az a megállapítás, hogy Berlin a magyar kormányfő menekültpolitikáját követi. Ez akkor lenne igaz, ha az előző években Magyarország is kivette volna a részét a menekültek ellátásából.

Az EU stratégiája most az, hogy a menekülőket az Afganisztánnal szomszédos országokban kell segíteni, cserében az EU támogatást juttatna nekik, azaz hasonló megállapodást kötne velük, mint 2016-ban Törökországgal. Jól tudjuk azonban: Pakisztánban vagy Iránban siralmas körülmények várnak az afgánokra, bármilyen egyezség is szülessen. Ezekben az államokban is mintha ismételné magát a történelem. És sajnos ez az ismétlődés mintha sosem érne véget.