Az újkori nyári olimpiák történetében "mindössze egyszer fordult elő, hogy a mostaninál hátrébb végeztünk az éremtáblázaton, és a hat aranynál is csak egyszer szereztünk kevesebbet az elmúlt negyven évben. Magyar szempontból a tokiói olimpia azonban így is nagyon eredményes volt, talán a legeredményesebb ebben az évezredben, ráadásul a jövőre nézve is bizakodásra adhat okot” – értékelt nem sokkal tokiói olimpiai után a G7 gazdasági portál. „2016-ban 12. helyen végeztünk az éremtáblán, most a 15. hely jutott. Ez minden idők második legrosszabb szereplése az olimpiák történetében” – mondta ugyanerről Gréczy Zsolt, a Demokratikus Koalíció (DK) politikusa. Akit rögtön be is támadott a kormánypropaganda szócsöve, a Magyar Nemzet. Felróva a DK politikusának, megfeledkezett arról, hogy 2008-ban, a Gyurcsány-kormány idején Pekingben a 21. helyen végeztünk az éremtáblázaton és feleannyi érmet hoztunk el, mint idén. A kormánylap hozzátette, a kínai fővárosban rendezett volt minden idők messze legeredménytelenebb magyar olimpiai szereplése.
Kevesebb aranyat, de nagyobb élményeket adott az olimpia, mint öt éve. Magyarország az éremtáblázat 15. helyén végzett, a Magyar Olimpiai Bizottság 13 éremről szóló várakozását jelentősen felülmúlva. Az aranyak számában elmaradtunk az előző két olimpiától, és most fordult elő másodszor a 25 év alatt, hogy kevesebb az aranyak száma, mint az ezüstérmeké – mégis, az összkép pozitív, értékelt a telex.hu
„Sportági szinten mindenképpen a kvalifikáltak száma a fokmérő, hiszen ma már a legtöbb sportágban elmondható, hogy az olimpiára nehezebb kijutni, mint ott jó eredményt elérni, és aki Európából kvalifikál, az eleve a mezőny erősebb feléhez tartozik. Ez a kiindulás, utána következnek azok, akik reálisan éremesélyesek, az ő nagy részük legalább pontszerző helyre be is szokott érni, vagyis ilyen szempontból a magyar sport erejét a pontszerző pozíciók mutatják meg igazán akkor is, ha a közvélemény elítélő tud lenni, ha valaki »csak« negyedik-ötödik-hatodik helyezést ér el” – értékelt Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke.
Orbán szerint „az olimpiai szereplés mindig elárul valamit a haza állapotáról” – írta a Népszava a miniszterelnök kedvenc lapjának, a Nemzeti Sportnak adott interjúja nyomán. A kormányfő előrebocsátotta, „A miniszterelnök ne értékeljen, mert ez nem dolga.” Ennek ellenére megtette. Ellentétben vezető pozícióban lévő kollégáival – kormányfőkkel és köztársasági elnökökkel. Nem hallottunk ilyet sem Merkeltől, sem Macrontól, sem Boris Johnsontól, sem Joe Bidentől, de még Putyintól és Erdogantól sem. Az oltári tévedésre, azaz, hogy az olimpiai szereplés és a haza állapota egyenes arányban állna egymással, a Népszava is felhívta a figyelmet, amikor azt írta: „Ha ez tényleg így lenne, akkor a Rákosi-éra alatt príma állapotban volt a haza, mert Helsinkiben megismételhetetlenül sikeres olimpiai szereplést vezettek elő véreink a 16 arannyal, 10 ezüsttel, 16 bronzzal.”
„A magyar a világ egyik legversenyképesebb nemzete. Ez így van a gazdaságban és a tudományban is, de leglátványosabban a sportban mutatkozik meg, azon belül is leginkább az olimpián” – olvasható Orbán Viktor szentenciája a kormányzati portálon, a kormany.gov.hu-n.
*
A fentiekből világos, eltérő az olimpiai szereplés megítélése, ha az összes érmet vesszük figyelembe. Még árnyaltabb, ha a pontszerző helyeket, amely a hatodik helyig veszi számba helyezetteket. Megint más az olimpiai szereplés értékelése, ha az ötkarikás játékokon szerzett érmeket – különös tekintettel a legfényesebb aranyéremre – azon a szemüvegen át nézzük, hogy ez az adott ország lakosságszámához mérten milyen eredményességnek feleltethető meg. Itt a kis országok előnyben vannak és éppen a legnagyobbak, köztük a legeredményesebbek a hátsó fertályban végeznek.
Így egyértelmű, ahány szemszögből nézzük ugyanazt a statisztikai csoportot, jelen esetben az olimpiai éremtáblázatot, vagy mélyebbre ásva, az olimpiai pontszerző helyeket, az adatokat csoportosítva és összevetve a korábbi táblázatokkal, más-más következtetésre – jelen esetben eredményességre és szereplésre juthatunk. A sajátos magyar helyzethez az is hozzátartozik, hogy nálunk nem csupán a szakmai metodika különbségen, hanem élés politikai megosztottságon is múlik, hogy a nagy „egészből” mit látunk és láttatunk, mit emelünk ki és mit hallgatunk el, s azt hogyan értékeljük.
Elsőként induljunk ki az olimpia előtt született cikkünk egyik megállapításából. (Lásd: Olimpiai érmek bűvöletében, Szép Szó, 2021. július 10.) Akkor az újkori nyári olimpiák – az 1896-os athénitól a 2016-is riói játékokig – összesített éremtáblázatáról elmondhattuk, hogy Magyarország 175 arany-, 147 ezüst és 169 bronzéremmel az egészen elképesztően előkelőnek számító 8. helyen áll. Magyarországot csak sokkal nagyobb népességű, döntően fejlettebb és nagy sportmúlttal rendelkező országok előzik meg. Sorrendben: az Egyesült Államok, Szovjetunió/Oroszország, Németország, Nagy-Britannia, Kína, Franciaország és Olaszország. Nota bene, jelenleg Magyarország a legeredményesebb ország, amely nem rendezett ötkarikás játékokat. A magyar 8. hellyel összefüggő leglényegesebb következtetéseink között szerepelt, hogy ez nem mond el szinte semmit az ország egészségügyi helyzetéről és szélesebb értelemben vett sportolási szokásairól. Másrészt közép- és hosszú távon ez a helyezés megtarthatatlan, mert a világverseny itt is hihetetlen mértékben erősödött, kiegyenlítődött. Azt jósoltuk előző cikkünkben, hogy a 2016-os Rio de Janeiró-i olimpiai 8 aranyánál kevesebbet szerzünk, az sem lenne tragédia, ha kettőt vagy négyet – végül hat lett belőle.
Másrészt azt, hogy az összesített éremtáblázaton Magyarország tíz-húsz éves távlatban, teljesen érthető és jól magyarázható okokból vissza fog csúszni, nem fogja megtartani a 8. helyét, hiszen nálunk sokkal népesebb, gazdagabb és fejlettebb országok meglehetős gyorsasággal zárkóznak fel. Ha most összevetjük az összetett táblázatban elfoglalt 8. helyünket azzal, hogy a tokiói játékokon Magyarország a 15. helyen zárt, akkor nagyjából világos, miről beszélünk. Fontos hozzátenni, ez a mostani 15. hely is messze erőforrásokon és a népességszámon túli jó eredmény. Lefordítva és kicsit kifordítva: azonnal aláírnánk, ha harminc-negyven, az egészséget, az iskolázottságot, a jövedelmeket, a jólétet, az infrastruktúrát, az emberek megtakarításait, a lakhatási körülményeket, a sportolási lehetőségeket figyelembe vevő paraméter egybevetése után egy nagy összegzésben hazánk a világ 200 országa közül a 15. legfejlettebb, leggazdagabb és legélhetőbb lenne. Ettől roppant messze vagyunk…
A mögöttünk hagyott hét nyári olimpián, 1996-ig, az atlantai játékokig visszamenően mindössze egyszer sikerült az összesített éremtáblázatot figyelembe véve az első tízbe beverekedni magunkat, 2012-ben, Londonban. (Ne feledjük, az éremtáblázat sajátossága, hogy az aranyérmek száma szinte minden visz, az ezüst- és bronzérmek száma finoman szólva is másodlagos és harmadlagos, nem beszélve a 4-6. helyet jelentő pontszerző helyekről.) Az angol fővárosban 8 arany-, valamint 4 ezüst- és 6 bronzérmet szerzett a magyar küldöttség. Az utóbbi idők legrosszabb szereplése 2008-ban Pekingben volt, ahol mindössze 3 aranyérmet sikerült nyerni, és az országok között vetélkedésben hazánk a legjobb 20 mezőnyéből is kicsúszott.
„Ezek alapján akár úgy is tűnhet, hogy a korábbiakhoz képest gyengén szerepelt a magyar küldöttség (Tokióban – B. T.), ám erről szó sincs. Mindössze annyi történt, hogy az éremtáblázati sorrend alapjául szolgáló aranyéremből jött össze kevesebb, mint az elmúlt játékokon” – összegzett a G7. Majd a cikkíró kifejtette, az összes érem, és a pontszerző helyezések számát tekintve ugyanakkor a tokiói volt eddig a XXI. század legsikeresebb magyar olimpiája. A magyar csapat ugyanis összesen 20 éremmel zárt, aminél utoljára 1996-ban Atlantában volt több, ha az első hat helyezések alapján számolt pontokat nézzük, akkor pedig még a ’96-os nyári játékokat is sikerült felülmúlni.
*
Megpróbáljuk komolyan venni, mit jelent Orbánnak, a talán az egyik legnagyobb honi hivatásos sportrajongónak az a már idézett mondata, amely szerint: „A magyar a világ egyik legversenyképesebb nemzete. Ez így van a gazdaságban és a tudományban is, de leglátványosabban a sportban mutatkozik meg, azon belül is leginkább az olimpián.” Ha ez így lenne igaz, akkor furcsa következtetésekre juthatnánk. Így arra, hogy ma Magyarország a világ 15. legversenyképesebb nemzete, sőt, 2012-ben a 10. helyen álltunk ezen a világranglistán. De ha végigvisszük ezt a gondolatkísérletet, akkor eljutunk egészen odáig, hogy az ország a 1952-ben, a Rákosi-korszak legsötétebb éveinek egyikében volt legerősebb, a legsikeresebb és leginkább versenyképes. Sőt, a tokiói szereplésünkkel, a 15. hellyel olyan országokat előztünk meg – az orbáni logikai szerint nem csak a sport területén –, mint Dél-Korea, Svájc, Svédország, Norvégia, Dánia, Spanyolország, Tajvan, Belgium, Csehország, Írország és Portugália. De az összesített, azaz a 1896-ig visszamenő éremtáblázaton nem csupán az imént felsoroltakat, de például Ausztráliát is előzzük.
Nem kell különösebben érvelnünk amellett, hogy a kormányfői kijelentés nyilvánvaló szamárság és anakronizmus. S ahogy korábbi cikkünkben említettük, az olimpiai élsport sikere és egy nemzet sikere – benne a szabadidősport fejlettsége vagy fejlettsége, az egészségügy, az oktatás, az közlekedési infrastruktúra állapota, az életmód, a jólét jól leírható paraméterei, a jövedelmek és megtakarítások nagysága és minősége – között nincs egyenes összefüggés. Erre Magyarország talán a legjobb példa. Ugyanis ilyen irányú sportbeli sikereink semmilyen más mutatóinkkal nem mutatnak korrelációt.
*
A jelenkori magyar sportvezetést, de különösen a kormányt ez a vaskos ellentmondás a legkevésbé sem zavarja. Ahelyett, hogy az egész országot próbálnák meg egy valódi modernizációs pályára állítani, amelynek végső célja mégis csak az volna, hogy érdemben felzárkózzunk az EU átlagos fejlettségi szintjére és egyben kitörjünk abból a hosszú évtized óta forgó mókuskerékből, hogy közepesen fejlett országból nem tudunk a fejlett országok közé lépni, és erre egyelőre esély sem mutatkozik, nos, ehelyett a minél eredményesebb olimpiai szerepléssel foglalkoznak. A kormányzat próbálja az egyre növekvő – de a legnagyobbaktól és legfejlettebbektől messze elmaradó – belső forrásokat a felkészülésre, a szereplésre és a várható jó eredmények premizálására fordítani. Sportügyi látványpékségben vagyunk, ahol saját erőforrásainkhoz mérten és mások gyakorlatával ellentétesen egészen elképesztő pénzeket fordítanak erre. Ebből is a legfeltűnőbb az eredményességet ösztönző jutalmazás.
Alig van ország a világon, amely 50 millió forintnak megfelelő összeggel méltányolná az olimpiai aranyérmet, 35,7 millióval a másodikat, míg bronzért 28,5 millió forint jár, de még a 8. helyezett is közel 3 millió forintot kap. A nyugati világban, Olaszországot kivéve, hasonló premizálás nincs. Mindez az autokráciákra és egyeduralkodásra berendezkedett keleti országok sajátja. Sőt, a nyugat világ több országában egyáltalán nem jutalmazzák az olimpiai szereplést, amelyet nálunk az olimpiai életjáradék nem éppen szerény összegével told meg utóbb az állam.
Vajon bánkódnak-e a norvégok, hogy Tokióban mögöttünk végezve csak négy első helyet szereztek? Kardjukba dőlnek-e a svájciak és a svédek, hogy három aranyéremmel tértek haza sportolóik, s boldogtalanabb ország-e Spanyolország és Portugália, hogy messze Magyarország mögött végeztek? Az aligha szegény és fejletlen országot magukénak tudó finn testvéreinkről nem is beszélve, akik mindössze két harmadik helyet hoztak össze a japán fővárosban. Megfordítva: mi az eredményeikre lehetünk ugyan büszkék, de közben pontosan tudnunk kell, mindez önmagában nem kárpótol szinte semmivel. Társadalmi, gazdasági és politikai értelemben szétszakadt az ország, amely lerongyolt egészségüggyel, oktatással, mérsékelten fejlett közlekedési infrastruktúrával, elképesztően rossz egészségügyi mutatókkal rendelkezik. De hiányzik a valódi előrelépést kínáló modernizációs stratégia is. Valamelyest lépegetünk előre – de ha így haladunk, akkor húsz vagy harminc év múlva is nagyjából hasonló távolságban leszünk az uniós átlagot elérő fejlettségi szinttől és a fejlett országok teljesítménymutatóitól. Maradunk közepesen fejlettek, akik mellett a kelet-közép-európai rendszerváltáskor hátrányból indult országok jó része már elszaladt. Az olimpiai szerepléssel szemben ebben teljesítünk cudarul. Ilyen értelemben is érdemes feltenni a kérdést: mennyire csillog szépen az olimpiai érem, mi van azon túl és mögötte?
