Ady Endre temetésének kerek évfordulóján a Tolna megyei Alsó-Rácegrespuszta szülötte, az esemény idején 16 éves Illyés Gyula mereng naplójában. Külön érdekesség, hogy leírását nemrégiben előkerült és a világhálón is elérhető mozgófilm alátámasztja: a későbbi költő híven emlékezett az eseményekre. „Negyven éve, hogy Ady meghalt, hogy (…) ott álltunk az Arany-szobor talapzatán a temetésén, írta néhány éve Németh. Én magam is ott szorongtam, a szobor átmeneti mellékalakjaként, anélkül hogy Némethet ismertem volna. Jól emlékszem a temetésre: a nyüzsgésre, a vásári tolakodásra, a bohóci szerepelhetnékre, ahogy egy-egy fekete ruhás személy a tömegen át a bejárathoz akarta gyömöszölni magát, jogát s címét emlegetve, hasztalan. S aztán arra, hogy a halottaskocsi mögött végig a Rákóczi úton – Fiumei úton hogy loholtam, hű kutyaként, szinte egymagam egész a sírig, ahol aztán újra kezdődött a káosz, a jogosultak tolakodása a szerepre s a helyre.”
Az alkotó nemcsak megtartotta az 1919-es temetéskor filmre vett lelkesedését, hanem rajongássá növesztette esszéiben, s szinte napi töprengéseinek társául fogadta. Ezért van az, hogy akár az akasztástól is kapcsolódhatnánk Illyés Gyula gondolatainak sorában, hiszen naplójában ő maga tette ezt 1946. május 2-án. „Képzeljük, hogy Ady Wassermann-kúrák helyett gyónni járt volna. A polgárolvasó szemében a legszebb költőhalál Villoné volt, az akasztófa.” Ennél különösebb képzettársításra találunk a következő év elején. „Én írtam egy könyvet Petőfiről. Ennek fogadtatása is elsősorban azt mérte, hogy Petőfi igazi igéin milyen tömegek nevelődtek a parasztok közt, a falusi betűértők közt is. Ha Ady mondandóit pártprogramba [!] lehetett volna fogni, a legjobbak tízezrei hordják ezt a pártkönyvet a legeldugottabb falvakban is.” Persze ez a párt még nem az állampárt, hanem a Nemzeti Parasztpárt, melynek alapítói és vezetői között ott találjuk Alsó-Rácegrespuszta szülöttét is…
Hamarosan fanyar és keserű bejegyzések váltogatják egymást. Illyés Gyula – éppen Ady és Budapest kapcsán – kesereg 1959-ben: „Korunk leggyakoribb s legcsüggesztőbb érvelési módjai: 1. valami azért nem értékes, mert később ártalmas mozgalom is fölhasználta. A német tájköltészet s az egész Heimatkunst már eredendően csakis rossz lehetett, mert hisz Hitlerék is hivatkoztak rá. Mint különben Georgéra és Nietzschére is. De ezen az alapon minden klasszikust el kell vetni. A nyilasok éppúgy Kölcsey szövegét énekelték, akár Rákosiék. 2. Valami azért nem igaz, mert hazugok is állítják. Budapestet évtizedekig nem lehetett – s ma sem lehet – bírálni pusztán azért, mert Horthy »bűnös városnak« nevezte. Hogy Ady is még többnek nevezte? E téren az Ady-rajongók is Horthyhoz igazodnak.” S itt felsorolja az 1907-es Kié legyen Budapest? megállapításait. Végül így záródik a naplólap: „Aztán még ezt írja Ady: (milyen kitűnő publicista!): »Itt már csak ezután is mindörökké így lesz: kacérkodnak a kultúrával a semmiháziak, s meghalnak a kultúra hasztalan vágyától a kultúrára alkalmasak.«”
Azt, hogy Illyés gondolataiban minduntalan ott bolyongott Ady, Szekszárd kapcsán igazolhatjuk legszemléletesebben. Illyés Magyarok című naplójegyzeteiben 1938. augusztus 12-én emlékszik francia emigrációja egy pillanatára: „Jó néhány évvel ezelőtt elmentem egy nagy francia városban szorongó kis magyar csoport irodalmi ünnepélyére. Az ünnepség főleg szavalatokból állott, nagyrészt Adyt szavaltak. (…) Felállt a pódiumra egy sovány hölgy, első szavait nem értettük, de mikor azt mondta: írta Ady Endre, az emberek egyszerűen nem tudták visszatartani a könnyüket. A hölgy »A perc-emberkék után« című verset szavalta; szakaszonként megakasztotta a taps. Volt egy rész, amely után a terem formálisan fölbomlott, szinte féloldalra dűlt, mint egy süllyedő hajó, az emberek fölugráltak. A vers még itt sem fejeződött be, az egyik szakasz utolsó szava keltett olyan hatást, hogy üvöltenünk kellett, mert akkor már én is üvöltöttem.”
De nemcsak akkor… Ady halálának negyvenedik évfordulója után Illyést az országos szavalókörútra készülő színésznő, Simor Erzsi keresi meg levélben, s megírja: (felsőbb helyről?) nem tanácsolják neki, hogy a költő Szekszárd felé című (1955-ben született) versét elmondja. Idézzük fel a mű befejező részének néhány szakaszát.
Jár szemem a terhes
kicsi nőn
s azt gondolom, itt megy
a jövőm.
Visz tovább egy népet;
eltakart
csempészáruképp hoz
egy magyart.
Egy ilyen kis nőben
rég Babits
épp talán anyámat
látta így.
Gondolta, hogy abban
él, aki,
őt fogja fejében
hordani?
Jár szemem a kedves
kis anyán
s azt gondolom: itt megy
a hazám.
Viszi, mit se tudva,
szakadék,
örvény fölött Árpád
örökét.
Illyés úgy kifordulhatott önmagából, hogy a színésznőnek írt első válaszlevelét felesége, Flóra asszony eltépette vele. Az újrafogalmazott levél keserűsége felidézi Adyt. „Még egyben kérem, hogy ne értsen félre. Azt szeretném, ha semmit se mondana tőlem. Helyeslem, hogy »gyakorlati okok« visszatartják a Szekszárd felé elmondásától. De olyan Magyarországból, olyan magyarok közül, ahol a magyarokról még annyit is tilos elmondani, amennyit az a vers mond, az ember – Ady tanácsa szerint – még a holttestét is lopassa el.”
Mi is zajlott ekkor? A perc-emberkék után címben jelzett motívummal: „Most perc-emberkék dáridója tart, / De építésre készen a kövünk, / Nagyot végezni mégis mi jövünk. / Nagyot és szépet, emberit s magyart.” Illyés ismerősének ezt fordítja franciára ama 1938-as irodalmi eseményen. De levelében nem erre asszociál, hanem a közvetlenül utána álló szakaszra:
Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.
Lehet-e író s egyáltalán gondolkodó számára ennél fájóbban aktuális Ady?
