Az egyetlen „eredmény”, amelyet a szerethető magyar válogatott csütörtök este elért, hogy nyolcvanöt év óta először kapott ki négy góllal Anglia legjobbjaitól. Harminchatban 2:6, most 0-4 volt a vége, azzal a nem csekély különbséggel, hogy hajdanán Londonban, a Highbury stadionban rendezték a találkozót.
Most nem egy korábbi válogatott labdarúgó felhívott teljes megdöbbenéssel, hogy ez akkor itt mi volt? Nem a négygólos differencia, hanem az a semmi, amit a magyar csapat elővezetett. A régiek egyike savanyúan jegyezte meg: „Ha már más nem ment, legalább a szabadrúgásainkat illett volna a telken belül tartani...”
A sportnapilap címoldalán az harsogott a keservesen egyoldalú meccs napjának reggelén, hogy „Marco Rossi: Nem félünk!” Képzeljük el, mi lett volna, ha még reszketnek is... Elvégre a magyar együttes az első perctől kezdve tíz emberrel állt a saját tizenhatosán, ezt sikerült kiötleni tudományosan. A britek kényelmesen passzolgattak, majd a második félidőben tempót váltottak, számítva arra, hogy a labda háromnegyed órás reménytelen üldözésébe belefárad az ellenfél. Gareth Southgate elgondolása – neki volt – bejött, és a szünet után Shakespeare költözött a Puskás Aréna színpadára, az Ahogy tetszik volt műsoron. A 0-4 nem fejezi ki a csapat és a másik oldal közti differenciát, mert Raheem Sterling és Harry Kane még megannyi gólhelyzetet veszni hagyott, elmulatott. Igaz, Harry Maguire fejesét és főként Declan Rice hazaadását Gulácsi Péternek hárítania kellett volna, de a kapus is olyan formát mutatott, akár mezőnyjátékos honfitársai a „leventék” előtt és után. Az igazán védhetetlen ez a „játék”, valamint az angol média teljes egészét, még a brit miniszterelnököt is felháborító hétköznapi rasszizmus. Itt nem lehet a „brüsszeli bürokratákra” meg az Európai Unió „kettős mércéjére” hivatkozni, hiszen az Egyesült Királyság kilépett az EU-ból. Majd jönnek persze mentegető kifogások, hogy „ez csupán a közönség elenyésző része”, de hát éppen a többség érdekében kellene tenni végre valamit, mert ugyan ki akarja, hogy ezzel azonosítsák őt magát vagy Magyarországot? Csak hát nehéz humánusan és erélyesen fellépni olyan környezetben, amelyben a miniszterelnök egyáltalán nem helyteleníti a térdelés miatti füttykoncertet, és ennek nyilvánosan hangot is ad, továbbá a nyugati világot folyamatosan nagy hangon oktató, Keleten ellenben néma levente külügyminiszter (helyettese: Magyar Levente) kikel, amiért az angolok merészelték meghallani a huhogást. A Sterling gólja után készült fotók alapján a „majmozást” nem lehet bizonyítani, de azt igen, hogy poharak röpködtek a szerző felé, s hogy fekete trikós magyar ultrák magukból kikelve mutogattak és üvöltöztek (feltehetően nem Shakespeare-szonetteket) a színes bőrű csatárnak. „A gyűlölet nem pálya!” – hirdeti álságosan az MLSZ, de ezzel be is éri, az nem zavarja, ha ott a pályán a nyilvánvaló gyűlölet.
Ám egy a tábor, egy a zászló, a Himnusz a 0-4 után is kijárt a magyar játékosoknak. Sárosi doktorék elbujdostak volna a 2:6 után, a korabeli Sporthírlap pedig azt írta: „A magyar játékosok olyan egyetemi tanárok, akik nem tudnak írni-olvasni.” Az újság egyúttal azt kérte: „Tanítsák labdarúgásra a mai magyar futballistákat, de tanítsák erre elsősorban a mai kölyköket. Akik már mai futballisták, azok csak javulhatnak, de nem pótolhatják teljesen, amit gyermekkorukban elmulasztottak.” Szólt ez – Sárosi Györgyön kívül – Szabó Antalnak, Bíró Sándornak, Lázár Gyulának, Dudás Jánosnak, Sas Ferencnek, Vincze Jenőnek, Cseh „Matyinak”, Zsengellér Gyulának, Titkos Pálnak. Akik két évvel később (Cseh II kivételével) a vb döntőjéig jutottak. Manapság ilyen veszély nem fenyeget, a világbajnokságot harmincöt éve konzekvensen elkerüljük. S mai magyar sportújság nemhogy nem kritizálja, de egyenesen idealizálja a labdarúgás huszonegyedik századi magyar válfajának képviselőit. S lám, nincs is probléma, hiszen több ezren négygólos vereségnél is ájultan ünneplik az XXXL-es zakóban eléjük fáradókat.
Valójában persze égés van minden fronton.
A futballt illetően immár több évtizedes magyar népszokás, hogy mások helyett szégyenkezünk.
